The League of Extraordinary Gentlemen #1 – Mitológiateremtés klasszikusokból

Szuperhősök után a viktoriánus kalandirodalom legjava: a Watchmenben Alan Moore a morális felsőbbrendűségi érzetükkel ütlegelő köpenyesek mítoszát taposta sárba feledhetetlen komplexitással és intelligenciával, 9 évvel ezelőtt, saját, America’s Best Comics című cégének zászlaja alatt pedig a XIX. század nagy nyomozói, antihősei és kalandorai kerültek sorra. Bár velük jóval nagyobb tisztelettel bánt, részben valószínűleg azért, mert őket nem csak ihletforrásként használta, hanem egy az egyben átemelte művébe – de természetesen Moore nem Moore lenne, ha nem vitt volna karaktereikbe jókora csavarokat. És ha történetét nem hatalmas, az alapul vett alkotásokra – esetünkben a kalandirodalom jeles képviselőire – legjellemzőbb sablonokból építette volna fel, hogy aztán hat részen keresztül boldog kisgyerekként, egyben számítóan profi íróként játszadozzon el velük. Az eredmény egy szinte azonnali klasszikus lett, olyannyira, hogy még Hollywood is látta értelmét megerőszakolni.

A XIX. század végén járunk, egy alternatív, steampunk Angliában, ahol a korszak nagy regényhősei a valóságban is léteznek. Néhány ilyen hőst toboroz össze az MI5 ügynöke, Campion Bond, hogy a rejtélyes Mr. M megbízásából kutassanak fel egy ellopott találmányt, ami lehetővé teszi repülő járművek, így például égi csatahajók építését, és ezért rossz kezekbe kerülése komoly veszélyt jelenthet Angliára.

A csapat a lehető legkülönfélébb, klasszikus karakterekből tevődik össze, akiket persze Moore stílusosan a saját szája íze szerint formál. A társaság feje Mina Harker, aki egy évvel Drakulával valló afférja után immár nem sóhajtozó áldozat, hanem öntudatos vezetőegyéniség, erősen feminista beütésekkel. „Sofőrjük” a Nautilus kormánya mögött Verne hőse, az ezúttal a kolonizáló Anglia oldalán harcoló Némó kapitány, rejtett tartalékuk Dr. Jekyll, aki immár szérum nélkül, baj esetén a Hulk mintájára változik Mr. Hyde-dá, settenkedő gyilkosuk Wells antiszociális, cinikus humorát villogtató, és szűzlányokat égi jelenség álcájában magáévá tevő láthatatlan embere, józan eszük pedig Haggard kalandora a Salamony király bányáiból, vagyis a kiöregedett Alan Quatarmain, aki a történet elején egy ópiumtanyán poshad, és már csak árnyéka régi önmagának. De mellékszerepekben feltűnik még többek között Sherlock Holmes nemezise, Moriarty (sőt, egy fantasztikus jól megírt flashbackben tanú lehetünk híres végső küzdelmüknek is a Reichenbach Fallson), Poe nyomozója, Auguste Dupin, Porter gyerekkönyvének főszereplője, Pollyanna, a gonosz alvilági vezér archetípusa, Fu Manchu, és találunk utalásokat még James Bondra is. És akkor még nem beszéltünk a képek hátterében elrejtett megannyi apró utalásról egyéb híres regényhősökre – ember legyen a talpán, aki nemhogy első, de akár ötödik olvasásra kiszúrja mindet.

Mindez olyan masszív, varázslatos és monumentális mitológiát varázsol a sztori hátterébe, hogy az olvasó nem győz gyönyörködni benne, és csak úgy falja egymás után az oldalakat. Egy olyan világba csöppen bele, ami hihetetlenül sokszínű, mégis meglepően harmonikus, és amiből Moore képes maximálisan hasznot húzni: érezzük, hogy ez a világ a múlt tragédiáival és örömeivel, győzelmeivel és vereségeivel, szerelmeivel és halálaival terhelt – akkora történelem hullik a lábaink elé, amivel hirtelen nem is tudunk mit kezdeni. Moore ezt igazi írói bravúrokkal tetézi, amiket elsősorban – mint nála mindig – a karakterekben, és egymáshoz fűződő viszonyukban kell keresni. Abban, ahogy Némó viszonyul a nőkhöz, és a nyugati társadalomhoz, abban, ahogy Quatarmain félholtként követeli a következő ópiumadagot, de aztán újra teljes értékű emberré válik, abban, ahogy Mina bosszankodik rajta, amiért a férfiak nem veszik komolyan, mint női vezetőt, vagy abban, ahogy a láthatatlan ember pofátlan (jó-jó, hülye vicc), és piszkosul szórakoztató szarkazmussal szól le mindent és mindenkit, részenként legalább kétszer alaposan megdolgoztatva az olvasó rekeszizmait.

De ez még nem minden, és nem is lehet, elvégre mégiscsak egy vérbeli kaland-képregényről van szó, ami ehhez méltóan lendületes, ötletes, és telis tele van egyre grandiózusabb összecsapássokkal. Úgyhogy szép sorban meg is kapjuk a zsáner szinte minden létező kliséjét, a csapatösszeszedéstől és a rejtélyes háttérfigurától az ördögi keleti hadúron és a minden érdekelt csoport által űzött világváltoztató találmányon át a kötelező fordulatig és az epikus csatáig – amire ezúttal London egén kerül sor. A cselekmény maga egyébként igencsak egyszerű, ám a humor, a jellegzetes, finoman archaikus, udvariaskodó századvégi brit beszédstílus, a ponyva és horror adalék, valamint a klasszikusok már kitárgyalt, ötletes felfrissítése ezt könnyűszerrel feledteti. Szóval megint ott tartunk, hogy Moore egészen elkoptatott elemekből hozott ki valami egészen újat, frisset és egyedit. A hangulatra pedig rátesznek még egy lapáttal az egyes részek végén található, „korabeli” plakátok, szórólapok és újsághirdetések, amik olykor kifejezetten viccesek és groteszkek (egyébként még az író akkoriban indult másik sorozatának, a Tom Strongnak a reklámját is ezek közé csempészték be), nameg a borítók, amik a klasszikus kalandregények és az olcsó ponyvák stílusa közt csaponganak szabadon. Az abszolút ráadás pedig egy novella (Allan and the Sundered Veil), ami Burroughs Mars-regényeinek John Carterét, Lovecraft Cthulhu mítoszának Randolph Carterét és Wells időutazóját hozza össze Quatarmainnel, és egyben megmagyarázza, utóbbi miért vált életkedvét vesztett, ópiumfüggő vénemberré.

A rajzokat illetően Alan Moore kiváló társra talált Kevin O’Neillben. Képei izgalmas átmenetet jelentenek a hűvös, brit elegancia, a torzító, karikatúra felé kacsintgató ábrázolásmód és a hamisítatlan ponyvahangulat között, szögletes, nyers vonásai sajátos karakterisztikát kölcsönöznek a szereplőknek, a harcok során fröcsög a vér, (Hyde-nak köszönhetően) repkednek a fejek és végtagok, a hátterek pedig bámulatosan részletgazdagok. Az alternatív Anglia O’Neill víziójának köszönhetően kel életre, és méghozzá micsoda életre: az utcák koszosak, a falak repedezettek és foltosak, az eget füst borítja, az épületeket meg masinák és kémények, és szinte halljuk a mindenhol jelenlévő gőzgépek kattogását és zúgását. Ennek egyébként tökéletes kontrasztja Moriarty és Holmes utolsó, képileg (színek terén is) letisztult csatája a természet lágy ölén, ami így csak még emlékezetesebbé, nosztalgikusabbá és valami furcsa módon jelentőségteljesebbé válik. Ami kétségkívül roppant tudatos koncepció, hisz ez a történetnek az a pontja, ami láthatóan elmossa a határt Moore képregénye és az alapjául szolgáló örökzöldek között.

A League of Extraordinary Gentlemen egy figyelemreméltóan ötletes és intelligens, vérrel, virtussal, stílussal és humorral teli, rengeteg mítoszt, klasszikust és zsánert egyetlen magabiztos karmozdulattal egybemosó kaland-képregény. Ebből következően persze nem olyan elgondolkodtató és mély, mint Moore néhány egyéb műve, de nem is az a célja. A célja a szórakoztatás. Azt pedig maradéktalanul el is éri.

Megjelenés: 1999-2000
Történet: Alan Moore
Rajz: Kevin O’Neill

Olórin, 2008. július 12.