The Escapists

Szívmelengető óda a képregényhez: Brian K. Vaughan ifjú hősei comicot írnak, és rajzolnak, miközben átélik a tinédzserlét szépségeit és viszontagságait.

Brian K. Vaughan 2006-ban nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy képregényt írjon Michael Chabon Pulitzer-díjas regényéből, a comic aranykorának emléket állító The Amazing Adventures of Kavalier & Clayből. Hogy milyen formában? Nos, azt nem olyan könnyű eldönteni: a The Escapists egyszerre folytatás, adaptáció és hommage, viszont már az elején fontos leszögezni, hogy minden további nélkül érthető és élvezhető az eredeti hiányában is (ami remélhetőleg hozzánk is eljut majd, legkésőbb, amikor idén megérkezik a készülőfélben lévő filmadaptáció Stephen Daldry, Az órák rendezőjének dirigálásban). Ami pedig a célközönséget illeti, ajánlható mindenkinek, aki egy független képregény bátran és szabadon csapongó kreativitására vágyik, mindenkinek, aki valaha, akár egy csipetnyi érdeklődést mutatott a képregények iránt, ha pedig alkotóként tette azt, akkor főleg. De a legegyszerűbb mégis az, ha azt mondom, hogy ajánlható mindenkinek, akinek szíve és lelke van, és ezzel nagyjából össze is foglaltam, hogy témájától függetlenül, mi olyan felejthetetlen a The Escapists-ben.

A történet középpontjában egy zsidó fiú, Max Roth áll, aki apja halála után elmerül annak gyerekkori hobbijában, a The Escapist nevű, mára elfeledett szabadulóművész szuperhős aranykori kalandjait elmesélő képregényben (a figurát, és fiktív íróit Chabon saját regényéhez teremtette). Ezután elhatározza, hogy új történetekkel ismét köztudatba hozza a megkopott renoméjú hőst, és családi örökségét felhasználva meg is vásárolja a hozzá kapcsolódó jogokat. Összefog egy rajzoló lánnyal, Case Weaverrel, és egy beíró barátjával, Denny Jones-szal, a művükre pedig merész gerillakampánnyal kívánják felhívni a figyelmet – ami persze visszaüt, és a triónak egyszerre kell megbirkóznia a mogulok hatalmával, a törvénnyel, a szerelemmel, a barátsággal és a kreatív döntések súlyával.

Vaughan egy roppant hangulatos és kedves, több rétegből álló metaképregényt írt, amiben a valós és fiktív, képregényes szálak oda-vissza utalnak egymásra, és amihez ráadásul megalkotott minden idők leggyorsabban megszerethető karakterei közül hármat. A főszereplők olyan bájos, csupaszív figurák, hogy az ember ha akarná se tudná letörölni képéről az olvasás közben állandósuló bágyadt vigyorát. Mert a The Escapists egy szerelmes levél a kreativitáshoz, az alkotni akaráshoz, a képregényhez, az iránta való rajongáshoz, a barátsághoz, és igen, magához a szerelemhez is. Max, Case és Denny kapcsolata minden egyes oldalon fantasztikusan jól működik, legyen szó éppen érzelmeik szép visszafogottsággal ábrázolt megnyilvánulásairól, vagy akár a művészi alkotómunka iránti lelkesedésükről. Igazi, hús-vér emberek ők, akik semmiben sem mások, mint a legtöbben közülünk, és ennek a gondolatnak a mentén vezeti őket keresztül Vaughan az élet meghatározó eseményein. Az író az érzelmek egészen széles skáláján rángat végig minket, olykor csak pár panel választja el a keserűséget a boldogságtól, de az átmenet minden esetben olyan magától értetődő és gördülékeny, mint magában az életben. Sosem tudhatod, mi történik legközelebb.

Az említettek mellett azonban van egy negyedik főszereplő is: Cleveland városa, ami valósággal él és lélegzik, és folyamatosan hatással van Max és társai életére, gondolkodására, pillanatnyi hangulatára. Vagyis a karakterek környezete maga is szerves részévé válik a cselekménynek, és azzal természetesen párhuzamban áll a hőseink által írt sztori is. Ehhez jön még hozzá a számtalan utalás a különféle képregényekre és alkotókra, a csendes odamondogatás a művészetet iparrá alacsonyító nagy kiadóknak, és persze a független, kreatív alkotók munkájának elismerése, egyben biztatása. Így aki maga is írói, rajzolói babérokra tör a kilencedik művészet területén, az keresve sem találhat magának a The Escapists-nél hatásosabb lélekerősítőt.

A rajz több részből áll: Steve Rolstont és (az első számban) Phillip Bondot illeti a dicséret a sztori fő szálának bájos, kifejező arcaiért, kedvesen egyszerű, elegáns és tradicionális, kissé rajzfilmszerű, érzelmekben gazdag képeiért, amikhez élénk és világos színek dukálnak, míg a főszereplők által kreált képregényének világát Jason Shawn Alexander nyersebb, realisztikusabb, a mai szuperhős-trendeknek jobban megfelelő, komor tónusokkal megtöltött vonásai keltik életre. (Eduard Barreto pedig a szuperhős aranykori kalandjait jeleníti meg figyelemreméltó korhűséggel.) Vagyis az alkotók fordítanak egyet a megszokott felálláson: az elképzelt, megírt világ képei azok, amik valóságosabbak és hitelesebbek, míg Rolston és Bond szimplább, elnagyoltabb rajzai univerzálisabb karaktereket eredményeznek, akikkel így még könnyebb lesz az azonosulás. Ez a koncepció, a változó rajzstílussal együtt, sokat tesz hozzá a The Escapists bájához.

Megjelenés: 2006 (Dark Horse, hat rész)
Történet: Brian K. Vaughan
Rajz: Steve Rolston, Phillip Bond, Jason Shawn Alexander

Olórin, 2009. február 18.