Terápia a terepen – Mennydörgők*

Emlékszem, 2014 első szuperhősfilmjének legelején Amerika Kapitány vígan lesprintelt mindenkit, hogy aztán néhány percre rá egy csendes beszélgetés révén szembesüljünk magányával, depressziójával és poszttraumás stressz zavarával. Ugyanabban az évben egy másik Marvel-film hőse, Peter Quill sokáig hordozza magában édesanyja halálát – elsősorban saját magára haragszik, amiért gyerekként képtelen volt megfogni a kezét még egyszer utoljára. Ezért egész életében menekül, és csak azután tudja kibontani anyukája ajándékát, amikor megveti a lábát és szembenéz egy fenyegetéssel – addig saját maga előtt nem érdemelte ki.

Megélni mások fájdalmát, anélkül, hogy megtörne – szavalta az idős Charles Xavier a fiatalabbiknak, még mindig ebben az évben. Ugyanis a fiatal Charles szintén tele van önváddal, amit rendre kivetít másokra, akkor lendül túl ezen, amikor rádöbben, hogy igen is szükség van a segítségére, épp csak az idealizmusa sosem volt egyenlő az empátiával. Még a legutolsó 2014-es szuperhős film, az egyébként széteső A csodálatos Pókember 2 Peter Parkere is a bűntudatával küzd a szeme előtt folyton megjelenő Stacy kapitány képében – a film nem csapja le olyan ügyesen a labdát, mint a társai, de attól még jelen van.

A szuperhőszsáner mindig is valahol traumaorientált műfaj volt, hiszen oka van annak, hogy valaki mondjuk vidrának öltözve üldözi a bűnt, ahelyett, hogy például postásnak állna. Nincs ezzel semmi gond, hiszen minket is érnek traumák, nem baj, ha olykor éppen egy akcióorientált alkotás segít feldolgozni, sebek nélkül hol maradna a katarzis?

A Mennydörgők* nem is rejti véka alá, hogy valami ilyesmiről akar szólni. Tudjuk ezt onnan, hogy az első képben Jelena semmibe révedő arcára fókuszál a kamera, amint azt narrálva megvallja nekünk, hogy mennyire kiégett és magányos. Persze, ezt néhány pillanat múlva humorral és akcióval oldja fel a film, hogy aztán még párszor közölje velünk. Emlékszem, nővére, Natasa anno szomorúan mosolygott, amikor Steve Rogers felajánlotta a barátságát, amiben ott volt rengeteg fájdalom.

Ez a probléma a mondanivalóval, nem akkor működik a legjobban, amikor kiabálva hívja fel magára a figyelmét, hanem amikor orvul gyomorszájon vág, és elszalad a pénztárcáddal. A katarzist ki is kell érdemelni, és ehhez olykor ügyesen, fondorlatosan építkezni kell.

A Mennydörgők* azonban nem akar ilyen mélyre menni, szórakoztatni szeretne elsősorban, poénokkal, robbanásokkal és triplaszaltókkal. Habkönnyű kikapcsolódás lenni, aminek azért üzenete is van. Erre rendre lelkesen rá is mutat, nehogy két pislogás közt lemaradjunk róla. Szerencséje, hogy a figurái a maguk módján többé-kevésbé szerethetők, így például Lewis Pullman telitalálat Bobként, ahogy David Harbour is megnyerően mackós, és igazából a többiek is rendben vannak, épp csak talán egy kicsit jobban megismernénk őket, ha a film itt-ott bátrabb lenne és többet vállalna.

Mert legyünk őszinték, abban, hogy traumatizált emberek előbb egymást marják, majd a démonaikkal szembenézve együtt harcolnak a jó ügyért, annyira nincs semmi eredeti, hogy azt pepitában megkaptuk a tavalyi Deadpool & Rozsomákban. Még a legrosszabb emlékekkel is szembesítik szuperképességek révén hőseinket. Épp csak míg a Deadpool & Rozsomák nem fogta vissza magát, addig mintha a Mennydörgők* folyton tojáshéjon járna. Nagyon jól lehet tudni, ki van teljes biztonságban, és még a meglepőnek szánt halál sem az, ha kicsit gondolkodunk. Az sem segít egyébként, hogy pár kulcsfontosságú csata úgy van megkoreografálva, hogy ahhoz képest egy Spencer-Hill darab John Woo-filmnek tűnik, és így egyszerűen sokszor tényleg nincs tétje-súlya a dolgoknak.

Mintha a Mennydörgők* nem csak Az Öngyilkos Osztag Marvel-megfelelője akarna lenni, hanem annak korhatáros változata. Csakhogy James Gunn alkotása minden téren eszesebb, erőteljesebb és bevállalósabb volt, ami képes volt egyszerre elborzasztani, megnevetetni és megríkatni, sikeresen ötvözve a groteszket a hétköznapival, miközben okosan tálalta a mondanivalóját. Ha kivesszük az erőszakot, akkor is működik, mert hősei színes egyéniségek, saját defektekkel. Itt a féltucatnyi szuperhősből rögtön három szuperkatona, akik közül kettő releváns akar lenni a maga bunkó módján. De ez igaz a valódi gonoszokra is: Viola Davis Amanda Wallere egy szociopata szörnyeteg, aki képes átgázolni a családodon, ha úgy tartja érdeke, Julia Louis-Dreyfus Valje ezzel szemben leginkább egy szurkálódó neurotikus főnökasszony.

Ráadásul a faékegyszerűségű története tökéletesen elférne képernyőn vagy egy képregény-minisorozatban, de egy nagyvásznon igenis kapjunk többet. A 2010-es hőskorszak szuperhősadaptációi sem voltak Bergman-alkotások, ellenben tökéletesen működtek kompetens akciófilmekként, és akkor is volt elejük, közepük és végük, ha tudtuk, hogy elkerülhetetlenül jön a folytatás. És még csak szuperhőskiégésről sem lehet beszélni, amikor az idei egyik legelismertebb rajzfilmsorozat az Invincible. Ugyanaz számít akkor és most is, elég, ha összevetjük a Marvel első három fázisát az utána következőkkel azon a téren, melyikük működik jobban filmként.

Nem az elvárások lettek nagyobbak, mintha egy kicsit mi adtuk volna lejjebb.

Tudom, mintha egy kicsit túlságosan leszedném a keresztvizet a Mennydörgők*-ről, ami egy kellemes limonádé akar lenni, némi didaxissal. Épp csak én egy többet várok el egy szuperhősfilmtől, minthogy szívesen viszontlátom a hőseit majd a következő összcsörtében. Nem tízéves előtervezésre van szükségünk – csupán néhány jó filmre, ami olykor a székbe szögez minket.

Különben mi értelme az egésznek?

Pusztai Dániel