Deadpool & Rozsomák

Ha valamit el lehet mondani Wade Wilsonról, az az, hogy akkor is helyén van a szíve, ha éppen kitépve dobog valaki más kezében. Persze tiszteletlen, közönséges, szabadszájú és olyan természetességgel lépi át a jóízlés határát, mintha az is a Schengeni övezet része lenne, ám ettől még a lehető legnagyobb szeretettel viszonyul a barátaihoz és úgy általában a legtöbb emberhez, már ha azok nem akarják elpusztítani a világot.

Ez a jóindulat viszi előre a filmet, amitől sokan a teljes Marvel Moziverzum megváltását várják, pedig Deadpool sosem az a fickó volt, aki egymaga elvitt volna egy egész univerzumot a hátán. Ő inkább lelkesen kommentálta és kifigurázta a zsáner összes toposzát, így, ha szerepelt volna a Végtelen háborúban, akkor Thanos kesztyűjét biztos egy szexboltban rejti el, az öklözőzsír mellé. Nem véletlen korhatárosak a kalandjai, a gyerekek barátja, de attól még nem gyerekbarát. Nem is az ő reszortja irányt mutatni a Bosszúállóknak.

Ehelyett inkább fátyolos tekintettel elmereng a múlton. Mert hát Thor, Amerika Kapitány, sőt, még Vasember előtt is voltak hősök. Teszem azt, Logan, régi keresztségben Farkas, akit végre valahára Pézsmapatkánynak hívnak. Vagy Rozsomáknak, mittudomén, ott van a címben, járjatok utána helyettem, mindent nem lehet elvárni a kritikustól. (Már az is nagy dolog, hogy nem húzom le a kedvencetek csak azért, hogy mindenkinél okosabbnak tűnjek – lehet értékelni, lépjünk is tovább!)

Wade-nek pedig ezúttal nagy szüksége van Loganre, akit a multiverzum legmélyebb bugyraiból kell előásnia. Márpedig Logant sosem lehetett kifejezetten lelkesnek nevezni, ha a világ megmentéséről volt szó – vagy egyáltalán bármi egyébről, aminek nincs köze egy szép nőhöz vagy egy jó whiskyhez. Ő már a kezdetek kezdetén kiröhögte és háta közepére kívánta az egész szuperhősködést, így illő is, hogy olyasvalakit kapjon társául, aki a keblére öleli ezt a hivatást, miközben leszedi róla a keresztvizet is.

Van abban valami ritka szeretetreméltó, hogy Ryan Reynolds mennyire érti és szereti ezeket a filmeket, a forrásul szolgáló képregényeket, egyáltalán, az egész szubkultúrát, miközben lelkesen világít rá azok fonákságaira. Ahogy az általa játszott figura, úgy ő sem törődik univerzumépítéssel vagy annak illúziójával. Igen, ez egy film, de attól még ugyanolyan valós és kézzel fogható, nem kell ahhoz kicsit sem áltatnunk magunkat. Ezzel már az olyan nagy koponyák is tisztában voltak, mint Mel Brooks, márpedig az öreg hatása tagadhatatlanul tetten érhető Deadpool karakterén.

Ebben pedig remek társ Hugh Jackman Logane, elvégre minden bolondhoz kell egy, a földön két lábbal álló karakter, aki szükség szerint ellensúlyozza vagy kiemeli a társa különcségét. Jackman pedig úgyis kiválóan hozza ezt a karcosságában is szomorú és a rengeteg mocsok alatt huszonnégy karátos szívű figurát, hogy ez az első szerepe az eltelt huszonöt év alatt, amikor nem pátyolgat senkit. (Itt jegyzem meg, ha valaki szerint Logan karaktere csak arról szól, hogy szeletel fel másokat szalámiként, az egyik füzetben Kitty kérésére sorban áll azért, hogy dedikáltasson neki egy romantikus vérfarkasos regényt. Melyikünk ennyire férfi? Na ugye.)

Minden más ez alá van rendelve, a történet maga itt nem több a színpad deszkáinál, amelyen felléphetnek a színészek. Ahová olykor visszatapsolja őket a közönség. Ja, hogy meg kell menteni a világot? Ez már nem is klisé, hanem rutin.

Még a film gonoszát, Cassandra Novát is Emma Corrin alakítása teszi szórakoztatóvá. Az ő megformálásában Nova egyszerre Hannibal Lecter és egy felnőtt nő testébe zárt négyéves kislány. A motivációi vagy céljai nem különösebben eredetiek, de már a képregényekben sem volt bonyolult a lelkem, az viszi, hogy az őt játszó színész szemmel láthatóan jól szórakozik a szerepében. Ugyanez áll Matthew Macfadyen bölcshuszár – köszi autokorrekt – hivatalnokára is. Na de tegyük hozzá, ez a történet nem igényel mást, így nem is illő számonkérni rajta.

Persze ezek után felmerül, hogy akkor mi is a helyzet a szuperhős zsáner jövőjével. Semmi. Ezt majd eldöntik a jövő filmjei, amelyeknek elsősorban a saját lábukon kell megállniuk, önálló alkotásokként. Az tény, hogy egy korszak lezárult, mögöttünk van, nem egy népszerű játékosát visszatapsoltak a színpadra, még egyszer, utoljára. Az, hogy mi vár ránk, már egy más lapra tartozik.

De akárhogy is lesz, szerintem Deadpoolra a jövőben is számítani lehet, hogy kiröhögi őket.

Pusztai Dániel