Szuperantihősök – The Authority

Azonban! Ez nem feltétlen negatívum, ugyanis pont ezekben a gonoszokban látszik az a koncepció, ami a Tom Strongban nem működik. Tom Strong mindenkiben meg akarja látni a jót, mindig a kompromisszumra törekszik, és rajta keresztül mi is azt tesszük. A The Authority gonoszai már nem is lehetnének elvetemültebbek. Emellett kikkel is harcolnak hőseink? Génkezelt klónkatonákkal, alternatív világbeli idegenekkel, lovecrafti rémekkel. Olyan ellenfelekkel, akiket még véletlenül sem tekintünk embereknek – őket megölni nem számít valódi gyilkosságnak. Warren Ellis egyszer sem ad emberi méltóságot a Fennhatóság ellenfeleinek, és éppen ezzel a lépéssel teszi tökéletessé azt a csapdát, ami a Tom Strongban nincs meg.

Ugyanakkor hiába állítom be ezt hibának, nem tagadom, hogy Tom Strong humanizmusát sokkal szimpatikusabbnak tartom, mint a Fennhatóság embertelen cinizmusát. A Fennhatóságnál nincsenek kompromisszumok, nincsenek közös érdekek – az első rész végén Midnighter végigtarolja Gamorra szigetét a Hajóval, miközben vigyorogva jegyzi meg, mennyire szereti az életét. Egyszer sem mutatják, hány ártatlannal végez, de el tudjuk képzelni. Úgy, hogy korábban belopakodik a gonosz főhadiszállására, és szemtől szembe találja magát vele. Lehetősége lenne akkor végezni vele, de nem teszi. Ugyan ezt azzal magyarázza, hogy így nem tudja leállítani a rendszert, ám ettől még a rombolásnál nagyon is jól érzi magát.

A második történetet azzal zárják, hogy az alternatív valóság Itáliáját letörlik a Föld színéről. Szó szerint. És ezt nem azért teszik, mert különben nem nyernék meg a háborút – hiszen nem sokkal korábban már megtették, Regisszel is végeztek -, hanem hogy megfélemlítsék a hódítókat. Emiatt milliók találják magukat hirtelen a világűrben, nemcsak a nemesek, hanem szolgáik, karon ülő kisdedektől nagypapákig – gyakorlatilag Hiroshimáról beszélünk, a tizedik hatványra emelve (és nem, őket sem mutatják). A Fennhatóság pedig nem igazán érez többet pillanatnyi, enyhe lelki furdalásnál, mert végül is azt tették, amit tenniük kellett. Amennyiben pedig a csaták során számtalan ártatlan veszíti az életét, úgy arra gondolnak, hogy nélkülük biztos többen haltak volna meg. Ez tekinthető gyakorlatiasságnak is, ám ettől függetlenül mégis túl könnyen teszik túl magukat az ilyen semmiségeken. De ezekből is látszik, mennyire alkalmatlan a Fennhatóság arra a feladatra, hogy egy szebb hellyé tegyék a világot – már csak azért is, mert az általuk hangoztatott utópiában nekik semmi keresnivalójuk nincs.

Ez nem hiányosság, semmint tudatos koncepció – Ellis mondanivalója ugyanaz, mint Moore-nak a Watchmennel. Az más kérdés, hogy míg Moore műve egy mély, lassú történetvezetésű, többrétegű alkotás, addig a The Authority egy akcióképregény szintjén mozog, és, tegyük hozzá, azon a szinten is akar mozogni. Egy egyszeri olvasó ezért még kiszolgáltatottabb a benne rejlő csapdára. Persze történetmesélés terén is két különböző világ a két képregény: a Watchmen tele van kilencpaneles oldalakkal és szövegdobozokkal, amelyek a képregény melankolikusságát és gondolatiságát domborítják ki. A The Authority tele van szöveg nélküli, sokszor kétoldalas panelekkel, melyek kinetikussá teszik a történetet.

Éppen emiatt az oldala miatt lett problémás képregény a The Authority Ellis távozásával. Mikor Mark Millar vette át a stafétát, ő bölcsen egy másik koordináta tengely mentén tette egyre veszélyesebbé a csapat ellenfeleit: nem minél nagyobbak, hanem minél személyesebbek lettek. Emellett plusz pont volt az is, hogy a Fennhatóság menekülteket fogad be a Hajóba, illetve keresik a rák gyógymódját, etc. Emellett diktátorokat buktatnak meg, és beszólnak Clintonnak is, hogy ők bizony nem a status quo-t szolgálják. Sőt, beszólnak mindenkinek, ugyanis a csapat Millar alatt jóval arrogánsabbá és ellenszenvesebbé vált. Részegen vonulnak harcba, és rendre végeznek a magukat megadó ellenfelekkel. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az eredeti, cenzúrázatlan verzió ennél sokkal durvább lett volna, és emiatt veszett össze Millar istenesen DC fejeseivel. Pedig a képregényben olyanok is megtalálhatóak voltak, minthogy Midnighter tarkón vizeli az egyik gonoszt, vagy hogy ütvefúróval erőszakol meg egy katonát Apolló miatt (még épp, hogy nem premierplán). A történetszál főgonosza pedig George W. Bush lett volna, akit olyan gerinctelen féregnek ábrázolt volna Millar a cenzorok közbelépése nélkül, mint még senki (és ironikus, hogy mennyire nagy a kontraszt az itteni elnök és Millar későbbi művének, A különítménynek George W. Busha között, ahol már szimpatikusan ábrázolja).

Miután Millar távozott, a DC fejesei már teljesen elrettentek mindenféle polémiától, amire rásegített 2001. szeptember 11., aminek emlegetése ma már közhely számba megy, de akkoriban emiatt sokan kezdtek undorral tekinteni a korábban menőnek hitt robbantgatásokra és pusztításokra (többek között erről ír Gaiman is az 1602 előszavában). Éppen ezért végül nem Brian Azzarello kapta meg a címet (pedig, egy időben a DC fontolóra vette, hogy az is megoldás, ha a képregényre rárak egy 18-as karikát, aztán hadd szóljon, de kizárólag felnőtt olvasóknak), hanem Robbie Morrison. Morrison történetfonalát minden elkötelezett, igazzy rajongó megvetette, pedig nem voltak rosszak, sőt… csupán a Fennhatóság már alig volt durvább egy átlag-szupercsapatnál.

A Morrison utáni történetben a Fennhatóság puccsot hajt végre, és elfoglalja a Fehér Házat. Ezt a vonulatot megint sokan nem zárták a szívükbe, megkérdőjelezve, hogy miért pont az USA-t foglalnák el Hawksmoorék, mikor annyi más problémásabb országnál ülne inkább (pl. Kína). Ezt a történetet nem olvastam, ám ismerve Ed Brubakert, el tudom képzelni, hogy igazak azok a vádak, mi szerint hamar kifogyott a szusz a 12 részes sztoriból. Brubaker ugyanis otthonosabban mozog az emberközeli karakterek között (pl. a gothami rendőrség), mint a szuperlények világában.

Folytathatnám még az ismertetőt a The Authority zűrös történetéről, ám ehelyett inkább ennek egy részét emelném ki, amit személy szerint fájlalok: szó volt arról, hogy a csapatot Grant Morrison viszi tovább, ám ez a projekt sem élt meg kettő számnál többet.

Ami a jelent illeti, az is kérdéses, lesz-e egyáltalán még The Authority? Még elválik, de ironikus módon pont az, a The Authoritynak a magját jelentő cinizmus az, ami miatt kevesen tudnak jól hozzányúlni a csapathoz, és már rég nincs iránta akkora érdeklődés, mint a sokadik X-men vagy JLA cím után – sőt, amikor a sokszor cikinek számító Superman az egyik számában beszólt a Fennhatóság egy másolatának, szinte mindenki elismerően csettintett.

Mert sokan tényleg szeretnék hinni, hogy maradtak olyanok, akik jobbá akarják tenni a világot.

Nihil, 2011. július 3.

Oldalak: 1 2 3 4