Szuperantihősök – The Authority

Most, hogy kiveséztük hőseinket, rá is térhetünk, hogy mennyire akarják megváltani a világot. Nos, volta- képpen őszintén hisznek abban, hogy egy szebb jövőt építenek – a helyes kérdés inkább az, hogy képesek is lennének rá? Erre a válasz már egyértelműen nem. A Fennhatóság problémamegoldó képesség és fantázia terén nem haladja meg egy mezei szélsőséges csoportét – verjük halálra az összes szarházi rohadékot, aztán azzal tulajdonképpen el is van intézve a dolog. Bár Jenny rendre egy jobb világra hivatkozik, a Fennhatóság voltaképpen nem tesz mást hihetetlen léptékű pusztításnál. Míg a Rising Stars (Éledő csillagok) esetében valóban tanúi lehetünk, amint a szuperemberek elhatározzák, hogy – harc helyett! – ki-ki a maga képességének megfelelően jobbá teszi a világot, addig a The Authority hőseinél ennek a szikráját sem látjuk. Ugyan segítenek eltakarítani a romokat – és kimenteni a túlélőket -, ami jó pont, hiszen ilyesmit ritkán látunk a képregények világában (mintha a romok csak úgy eltakarítanák magukat egy nagyobb csata után), de ennyiben ki is merül a Fennhatóság humanitása. Ha tényleg jobbá akarnák tenni a világot, akkor ezt tehetnék békésebben és lehetnének egy kicsit proaktívabbak.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Warren Ellis a saját bevallása szerint egy gonosz csapatot akart írni, akik véletlenül náluk nagyobb gonoszokkal veszik fel a harcot. Ilyen fronton a The Authority jobban teljesít, mint Tom Strong. Korábban írtam, hogy ha Alan Moore célja az utóbbi művel az volt, hogy csapdába húzza az olvasót, mi szerint, ha nagy Tom Strong fan, akkor a fasiszta propaganda kiváló célpontja lett volna, akkor ezt csúfosan aláássa az, hogy a címszereplő a világ egyik leghumanistább szuperhőse. Ezzel szemben a The Authorityre ez tökéletesen helytálló – egyetlen épeszű ember sem hiheti őket világmegváltóknak.

Miért is? Swift már a harmadik számban azt ecseteli, hogy a világ nem változik meg, ha nem csapunk oda kemény kézzel (amitől az egyszeri olvasóban felmerül, hogy miért, úgy igen?), és ezt később a gyakorlatban is látjuk. Persze, ahhoz, hogy mit-miért tesz a Fennhatóság, talán jobb, ha először az ellenfeleiket ismerjük.

A The Authority Warren Ellis által írt 12 részét három történetre lehet osztani, amik során a Fennhatóság mind nagyobb és nagyobb veszélyekkel kerül szembe. A The Circle (A kör) című történetben egy keleti gonosz, bizonyos Kaizen Gamorra akarja otthagyni a jelét a világon, lerombolt városokon keresztül. A Shiftshipsben (Csúszóhajókban) egy alternatív Föld akarja lerohanni a Fennhatóság világát. Az Outer Dark (Külső sötétség) pedig arról szól, hogy évmilliók után a világűrből visszatér a Földet megalkotó hatalom, hogy lesöpörje a parazitaként nyüzsgő emberiséget – a cím egyben utalás egy bibliai parafázisra (Máté 25:30 – „És a haszontalan szolgát vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.”), ami ironikus, tekintve, hogy ez a külső sötétség arra a valamire utal, amit a bibliai Istennek is tekinthetünk.

A három ellenfél közül tagadhatatlanul ez utóbbi sikerült a legjobbra – nincsenek ismerhető motivációi, mert egy teljesen idegen dolog, így nem is kell nagyokat nyelnünk. Ugyanis a The Authority gonoszai akár a kabátjukra varrhatnák azt, hogy „rohadék”, és azok is, mégpedig nagyon látványosan. Ennek köszönhetően még véletlenül sem jut eszünkbe nekik szorítani, azonban néhol Ellis túllő a célon. Vegyük például az első gonoszt, Kaizen Gamorrát. Ő a sárga veszedelem, amivel semmi baj nem lenne, hagyományból történt… viszont hamár hagyomány, akkor eszünkbe jut Fu Manchu és rajta keresztül Alan Moore League of Extraordinary Gentlemen-jének titokzatos Doktora. A két karaktert lehetetlen nem összehasonlítani, és ebben Moore Fu Manchuja köröket ver Gamorrára. Az a Doktor ugyanis egy visszafogott, ám mégis markáns és félelmetes jelenlét – nem, már nem is tekinthető embernek -, aki egyszer sem szólal meg a történet folyamán, de már attól kiveri a szereplőket a víz, ahogy hátranéz. Emellett savval ír haikut emberekre. Kaizen Gamorra ezzel szemben egy hosszú monológgal mutatkozik be, amiben elmondja, mekkora rohadék ő, miközben nagyokat kacag – csak így nekünk, olvasóknak. Akaratlanul is a 80as évek rajzfilmjeinek a gonoszai jutnak róla az eszembe, akik kényeskedő orrhangon szólaltak meg. Saját magától hallhatjuk, hogy mindenkit gyűlöl és merő unalomból végez ártatlanokkal.

A második történet Regise hozzá képest visszafogottabb, a belépője elegáns, mégha hamar ki is derül róla, hogy hobbijai közé az emberevés és a nagyipari nemi erőszak tartozik. Regis egy földönkívüli, aki teret akar a fajtájának (még a mára hírhedté vált Lebensraum kifejezést is használja), és ezért lerohanna egy párhuzamos dimenziót, miután a saját Földjét kizsigerelte. Az ember-földönkívüli hibridek azonban nem túl termékenyek, amit elszánt vezérük úgy old meg, hogy rendre kiirtja valamelyik kontinens teljes férfilakosságát, az asszonyokat pedig tenyésztáborokba deportálja – gondolom, arra sokan rájöttek, hogy ezt a tevékenységet csak roppant behatárolt ideig lehet folytatni. Ami a kinézetét illeti, földönkívüli létére Regis egy ördögre emlékeztet a szarvaival, és egy vikingbe oltott nácinak öltözik – bárki láthatja rajta, hogy mekkora jóarc lehet. A földönkívüli-ördög párhuzam (új folklór vs. régi folklór) az egyik vesszőparipám, és itt is az lenne, ha ez nem Regis démonizálása (he-he) miatt lenne. Az ipse emberbőrrel törli meg magát, így lépjünk is tovább.

Ami Istent illeti, ő inkább egy chtuluid borzalom, aki egy teljesen más Földet teremtett meg nyaralónak (egy olyat, ami később egy kataklizma során ketté vált napjaink Földjére és a Holdra), csakhogy utána kiruccanjon egyet a világűrbe. Egy dolog, amivel esély sincs tárgyalni, de a fentiek tekintetében a személyiség hiánya inkább előny.

Oldalak: 1 2 3 4