Szeretem az embereket – Wilson

„Szeretem az embereket.” Ezzel a mondattal indul a Wilson című graphic novel, rögtön az első oldal első paneljében áll ez. Egy képpel odébb a főszereplő a people person kifejezést is használja saját magára, melyet az angol olyan egyénekre ért, akik könnyen barátkoznak, imádnak emberek között lenni. Mivel Wilson önmagáról mondja, ráadásul feltűnő könnyedséggel és magabiztossággal mindezt, gyanakodhatunk, hogy valójában nem így van. És tényleg: Wilson gyűlöli az embereket.

Daniel Clowes, a kötet szerzője 1985 óta készít képregényeket. Művei eleinte a Cracked című újságban, majd a Hernandez fivérek Love & Rockets sorozatának egyik számában tűntek fel, egyéni stílusa és az olvasó elevenébe vágó, életszagú történetei azonban hamar saját lapot követeltek maguknak. Ez lett az Eightball 1989-től, amiben Clowes minden híresebb sztorija megjelent előbb folytatásokban: a kötetes kiadás előtt itt futott például a Ghost World, a David Boring, vagy pedig a The Death-Ray, cikkünk tárgya, a Wilson volt az első kivétel, ami önállóan, rögtön könyvbe rendezve került az olvasókhoz. Történetei nem kifejezetten kiáltanak filmes megvalósításért, ennek ellenére a Ghost Worldből 2001-ben készült adaptáció az akkor még a hírnév küszöbén álló Scarlett Johanssonnal az egyik főszerepben. A Ghost World kallódó tinédzser karaktereket szólaltatott meg, az ő problémáikon merengett, a 2010-es Wilson azonban ebben (is) más, fiatalságnak nyoma sincs, legfeljebb távoli emlékként sejlik fel – problémákból akad viszont dögivel.

Kötetünk főszereplője, Wilson igazi suttyó: elmondása szerint minden ember egyetlen nagy család tagja, a valóságban azonban nehezen tűri a társaságot. Aki két-három szónál többet mer hozzá szólni – dacára annak, hogy a beszélgetést ő kezdeményezte -, rögtön kiszakad belőle az artikulálatlan értetlenség, hogy „miért kell ennyit beszélni”? Nem egyszerűen egy zsémbes, megkeseredett férfiról beszélünk, Wilson egy szörnyeteg, verbális terrorista, az emberiség ellensége, aki nem átall minden egyes pillanatban környezetére vetíteni saját problémáit. Ha úgy tartja kedve, válogatott káromkodásokkal küldi el melegebb éghajlatra azokat, akik nem dicsérik meg imádott Pepper kutyáját, de még apja halálos ágyánál sem érez mást, csak érthetetlen ürességet.

Wilson élete mégsem zajlik eseménytelenül, ősi ösztönöknek engedve tovább szeretné örökíteni önmagát. Ezért is éri meglepetésként mikor kiderül, hogy van egy lánya, egykori párja pedig egy kávézóban dolgozik. Családegyesítő próbálkozásai adják a kötet történetét, bizarr humorral nyakon öntve, keserű szájízt hagyva maga után. Wilson leszarja a valóságot, a tényeket, mint valami gumilapot hajlítgatja kedvére, és amikor már azt hinnénk, hogy annyi visszataszító reakció után képes lesz egy komoly helyzetben egy emberi gesztusra, újfent csalatkoznunk kell: Wilson a képregénytörténet egyik, ha nem a legnagyobb tahója. Vagy sokkal inkább mindannyiunk rejtett, gonosz énjének egyidejű megtestesülése?

Clowest a graphic novel mesterének tartják, miközben ő maga utálja ezt a kifejezést. A Wilson sem klasszikus értelemben vett graphic novel, nem egy gördülékeny, megszakítatlan sztorit mesél el, hanem lényegében egy oldalas comic stripek gyűjteménye, amik ebben a sorrendben kiadnak egy nagyon hiányos, de érthető történetívet. A látványosabb részek rendre kimaradnak, a sztori nem a szemünk előtt bontakozik ki, hanem mindig két oldal között történik valami, amire a főszereplő reakcióját a követező képsorban olvashatjuk. Ahogy például a börtönbe kerülésénél: szinte semmi nem derül ki, később néhány elszólásból következtethetünk, hogyan is történt a letartóztatása. Szemelvényeket látunk Wilson életéből, minden alkalommal más stílusban megrajzolva (realista, elnagyolt, karikírozott), mintha több énje lenne a főszereplőnek. Ami ha így is van, sokra nem megyünk vele, mindegyik ugyan annyira antiszociális – ez inkább csak az elidegenítést szolgálja, a rajzfilmszerű, aranyos Wilson még durvább szóbeli gyomrost képes bevinni.

Tanulság: ha mindenki egyszerre szabadon engedné a legbelül szunnyadó, kibírhatatlan énjét, szomorú véget érne a civilizáció. A Wilsonból is készült film, a rendezője Craig Johnson, idén debütált. Az előzetes alapján Woody Harrelson jó választás volt a főszerepre, a tengerentúli kritikák azonban már nem ennyire lelkesek. Hazai bemutatóról egyelőre nem tudunk.

Farkas Dávid

Megjelenés: 2010
Írta és rajzolta: Daniel Clowes

A film adatlapja és előzetese:

https://www.youtube.com/watch?v=6VuIHT5reY4