Szenilla nyomában

A Pixar alkotások bája mindig is abból fakadt, hogy bárki lehet benne hős, legyen szó játék cowboyról, szörnyről, robotról, bohóchalról, öregúrról, vagy éppen a saját érzelmeinkről. Most éppen egy korábbi alkotás bohókás mellékszereplője került reflektorfénybe.

Szenillát még a 2004-es Némó nyomában c. alkotásból ismerhettük meg, ahol derűlátó és szétszórt figurájával ellensúlyozta a neurotikus Pizsit, akivel azért kelt át az óceánon, hogy megtalálják annak elveszett kisfiát, a címszereplő Némót. Szenilla pedig a maga módján tartotta a lelket Pizsiben, aki jó eséllyel nem is ért volna célba nélküle. Ezen persze nem is csodálkozunk, sőt, a segítő karaktereket hajlamosak vagyunk úgy leírni, hogy amúgy sincs jobb dolguk. Csakhogy ez nem igaz.

Szenilla kiskorában vesztette el szüleit, akik után aztán bejárta a fél óceánt, hogy végül belebotoljon Pizsibe. Az előző film kalandjai pedig bőven elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy egy évig Szenilla teljesen megfeledkezzen korábbi küldetéséről, és új családja körében éldegélje egy kicsit kelekótya doktorhal életét, amikor újra emlékezni kezd szüleire. Azonnal útnak is ered Pizsi és Némó társaságában, noha az előbbi ellene lenne.

Így jutnak el a kaliforniai öbölbe, ahol aztán Szenillát kimenekítik a Tengeri Élővilág intézet gondozói, miután egy tintahallal való találkozás következtében belegabalyodik egy műanyag csomagolóba. Ott találkozik egy Hank nevű mogorva polippal, aki köszöni szépen, nem vágyik vissza az óceánba, tekintve, hogy ott vesztette el egyik karját. Hank túlélő, magányos alkat, és nem akar nagyon közösködni senkivel, mégis kénytelen összefogni Szenillával, hogy mindketten elérjék a céljukat. Közben Pizsi és Némó mindent megtesznek, hogy megtalálják Szenillát, és hogy a film címének önmagában is legyen értelme, azt leszámítva, hogy egy folytatás.

Mint említettem, a Pixar-filmek erőssége pont abban rejlik, hogy bárki lehet hős, így ennek megfelelően a legutolsó mellékkarakternek is megvan a maga története. Hank például a lelke mélyén el kezd törődni Szenillával, és az ő küldetése nem is az, hogy a védett akváriumban maradjon, semmint hogy legyőzze tüzérségi sokkját. De hőseink nem sokra mennének Sors, a rövidlátó cetcápa, és Béni, a hipochonder beluga nélkül – az utóbbi teljes meggyőződéssel hiszi, hogy örökre elvesztette ekhólokációs képességét egy fejsérülés következtében –, akiknek szintén felül kell kerekedniük a saját félelmeiken. Ahogy Pizsinek is újfent meg kell tanulnia tisztelni Szenilla erényeit.

A Szenilla nyomában egyik legnagyobb erénye, hogy nem akarja ismételni, felülmúlni, vagy kiforgatni az eredeti filmet, csupán egy történetet szeretne elmesélni. Ezt pedig teszi a szokásos színvonallal – az alkotók pedig továbbra is előszeretettel vágnak hagymát közvetlenül a nézők orra előtt.

Néhány szó a magyar változatról. Az szerfelett szimpatikus, hogy a készítők lehetővé teszik, hogy a különböző feliratokat ki lehessen cserélni eredetiből más nyelvre, így adott esetben magyarra, elvégre a célközönség mégis csak olyanokból áll, akik most kezdtek tanulni olvasni (mindamellett, hogy a Pixar kortól függetlenül mindenkit képes megszólítani). Az már kicsit furcsább, hogy az intézetnek a hangját biztosító Sigourney Weavert Kautzky Armandra cserélték le – és ahogy az eredetiben a hangot Sigourney-nek, úgy a szinkronban Armandnak hívják –, mert hiába nem látjuk, Weaverhez mégis csak a szintén nagyszerű Menszátor Magdolnát szoktuk meg, akkor is, ha nálunk Kautzky Armand a bemondóhang. Ezt leszámítva Kautzky Armandra egy rossz szavunk nem lehet, és igazából jó őt egy amerikai filmben látni. De a többi szinkronhang is telitalálat lett Zakariás Évától és Király Attilától Sallai Nórán és Görög Lászlón át Dörner Györgyig – bár én azért angolul is tervezem megnézni, tekintve, hogy Hank eredetileg Ed O’Neill hangján szólal meg.

Apropó, ha már Hank, jópofa, hogy míg az alkotók a ragadozóként bemutatott tintahalnak meghagyták a papagájcsőrt, addig Hanknél legtöbbször azt eltakarják, két jelenet erejéig viszont rajzfilmes puhatestű szájat adnak. Bevallom, én akkor már végig eltakartam volna, de ez legyen a film legnagyobb hibája.

A Szenilla nyomában egy szeretetre méltó folytatás, ami nem akar egy nagy sorozat egyik átvezető része lenni, hanem csak őszintén szeretne mesélni a hőseiről. Mégpedig azért, mert van mit róluk mesélni.

Kísérőfilm: a Szenilla nyomábant a Szalonka című rövidfilm előzi meg. Bár dicséret illeti a megvalósítást – a karakterek dizájnja mind valósághű lett -, az alkotás erénye mégis csak az, hogy a történetet csak képekkel és hangokkal, narráció és szöveg nélkül meséli el.