Superman tehát szerencsés, de ez még semmit sem von le a mini nyilvánvaló értékeiből. A kérdésekkel teli zárkózott tinédzserkort, az aggályokkal és bizonytalansággal kezelt párkapcsolatot, a családdal jövő felelősségvállalást, és a halállal való szembenézést, a gyerekek elengedését Buseik kiváló arányérzékkel meséli el nekünk. Ugyan ki ne gondolt már volna rá, hogy biztos csak örökbe fogadták, hiszen annyira másnak érezzük magunkat a környezetünktől. Ki ne agyalna rajta, hogy mit mondjon el a szerelmének, és mit ne, hogy vajon jó embert választok-e a titkaim megőrzésére, hogy vajon milyen szülő válik belőlünk, és hogy képesek leszünk-e helyükön kezelni azokat a furcsaságokat saját gyermekeinken, melyeket egykor mi magunk is átéltünk.
Mivel ez a Superman sokkal földhözragadtabb, bár fiatalon hajlandó a könnyebb utat választani és nyilvánosság elé állni, gyorsan rájön, hogy az a helyesebb út, ha szuper képességeit nem a saját, hanem mások hasznára fordítja, és cserébe nem kér semmit a hírnévből. Így aztán Clark sosem áll kamerák elé, létezésére sosem derül fény a széles tömegek számára, még Supermanként sem. Továbbá Clarknak már nem a világ megmentésén jár az agya a nap minden percében, hanem legalább ennyit foglalkozik saját magával – pont mint minden ember. Clark korántsem olyan sebezhetetlen, a történet elején az FBI is megtalálja a módját az Acélember leszedésére (hiába, az emberi találékonyságon semmi sem foghat ki), miután Clark még óvatosabb lesz. Ám idővel alkut köt velük, mivel amikor családalapítás elé kerül, hirtelen sokkal több félnivalója támad, és kezdi felemészteni a félelem, hogy szeretteinek bántódása eshet. Az erejével való felelősséget azonban még így sem képes szögre akasztani, hisz ez teszi őt azzá, ami. Ettől kezdve segíti az államok munkáját is, feladatokat kap, de még ha önszántán kívül is bele-belekeveredik a politikai játszadozásokba, céljait és szándékait tekintve hű marad önmaga eredetijéhez. Ugyanazok a célok vezérlik, mint a klasszikus univerzumbeli énjét: a nagy erőt mások megsegítésére fordítani, pusztán azon okból kifolyólag, hogy mert képes vagyok rá. Ezzel az erővel jogos a kérdés, hogy a hős miért nem részegül meg önmagától, és tör hirtelen világuralomra, de a válasz egyszerű. Egyszerűen csak azért, mert Superman jó ember. És hogy a jó emberből miként válik rossz (pl. mert elveszít mindent, ami fontos), azzal nem ez a történet foglalkozik, hisz itt egy szerencsésebb verzióval van dolgunk – még ha a kamasz Clark ezzel nem is értene egyet.
Stuart Immonen csodálatos rajzai, karakteres nézőpontjai és puritán panelkezelése pedig már csak hab a tortán, ráadásul itt egy egészen más oldaláról ismerjük meg a rajzolót, mert elhagyja az egyébként rá jellemző karikaturisztikaus ábrázolást (Nextwave, Ultimate Spider-Man, Ultimate X-Men, stb.), és rajzai a színezéssel kiegészülve már-már hiperrealista festményekre emlékeztetnek. Nem lehet betelni a palival, ráadásul nehezen tudok még egy olyan rajzolót mondani, aki az érzelmeknek olyan széles skáláját képes megrajzolni, mint Immonen.