Spider-Man: Clone Saga

A Clone Saga minden idők alighanem legkuszább, leghosszabb, leghírhedtebb és legvitatottabb Pókember-története. Nagyon szeretik gyűlölni a rajongók, minthogy csúnyán felrúgta az alapjait annak, amit szeretett hősükről gondoltak, és minthogy úgy vélték, a Pókember nem az a képregény, ami megfelelő táptalaj az efféle klónos butaságoknak. És amellett, hogy bőségesen van igazság mindkettőben, még tucatnyi más okból is szeretnék elfelejteni a sztorit, akárcsak a frissebb, de hasonlóan (és hasonlóan jogosan) meghurcolt One More Dayt. (Az írás spoileres lesz.)

A Clone Saga alapjai még egy 1973-as sztoriban gyökeredznek, amiben a Sakál nevű gonosztevő (mint kiderült, Peter Parker és Gwen Stacy egyik egyetemi professzora) klónozza a nemrég elhunyt Gwent, és magát Pókembert is. A végső csata egy robbanásában látszólag mind a Sakál, mind pedig a klón életét veszti, de ahogy a szuperhősképregények esetében oly sokszor, a föld most is kivetette magából „halottait”. Gwen és Peter klónozásának koncepcióját még csavargatták a ’80-as években is, de a bomba 1994-ben kezdett el ketyegni, amikor is kiderült, hogy Peter klónja túlélte a robbanást, és azóta Ben Reilly néven önkéntes száműzetésben él. Ám amikor hírét veszi May néni kórházba kerülésének, visszatér New Yorkba, és a pokol nem sokkal ezután elszabadul mind Ben, mind Peter életében, főleg, mert félúton kiderül: utóbbi a klón, és Ben az igazi Pókember.

Az egész sagát, éppúgy, mint a Marvel szerkesztőségének akkori állapotát, totális káosz jellemezte. Minden úgy kezdődött, hogy a kiadó megirigyelte a DC gigászi sikerű történeteit, amelyekben a legnagyobb hőseiket oly sebezhetőknek mutatták, mint még soha (ld: Superman halála, Batman: Knightfall, Knightquest, Knightsend), és mindenképpen valami hasonlót akartak művelni Pókember karakterével is. Ezt olyannyira komolyan vették, hogy mire a klónsztori burjánzani kezdett, a hálószövő már amúgy is ramaty állapotban volt: Mary Jane-nel való házassága megingott, May néni pedig a halálán volt. És bár Ben visszatérése valóban felpörgette az eseményeket, és érdekes koncepció volt kibontakozóban, hamarosan szétesett minden. Az eredetileg sokkal rövidebbre tervezett sagát a marketingesek parancsára meghosszabbították, és kiterjesztették, mert a Marvel pénzeszsákjai vérszemet kaptak a szintén akkor futott X-Men sztori, az Age of Apocalypse hatalmas sikerét (illetve magának a Clone Sagának a kiemelkedő eredményeit) látva. Az illetékesek későbbi nyilatkozatai alapján ezen a ponton senkinek, sem az íróknak, sem a szerkesztőknek, fogalmuk sem volt, hová tart a sztori, és egyes karaktereknek mi benne a szerepük. Az ilyesmi pedig csúnyán meg szokott látszódni a végeredményen.

Tom DeFalco eredetileg úgy akarta lezárni a történetet, hogy Peter visszatér, mint az igazi Pókember, de aztán a szerkesztőség úgy döntött, hogy az akkor már terhes Mary Jane-nel együtt kiírják őt a sorozatból, és végleg Ben Reilly ölti magára a pókruhát – végül azonban Peter mégis visszatért. Ezek a változtatások sajnos mind a saga kellős közepén történtek, és kínos, kényszerű fordulatokban, átírásokban, görcsösen fenntartott rejtélyekben csapódtak le. Az összevissza írt és visszaírt sztoriba olyan karaktereket erőltettek be, akiknek egy Pókemberben semmi keresnivalójuk nem volt. A legjellemzőbb a sem azelőtt, sem azóta nem látott Judas Traveller, a misztikus ködbe burkolózó, nagyhatalmú ismeretlen, aki mögött egy még misztikusabb ködbe burkolózó, még nagyhatalmúbb, szinte mindenhatóként ábrázolt ismeretlen, Scrier állt. Felbukkant még néhány klón (Kaine, Spidercide), majd pedig még több száz (!), és a 20 éve halottnak hitt Sakál is. Aztán May néni meghalt, hősünk gyermeke halva született, hol Peter volt a klón, hol Ben, hol mindkettő, kaptunk egy új Kravent és egy női Ocotpust, és végül, amikor már senkinek fogalma sem volt, hogyan lehet az egész szerencsétlenséget lezárni, gyorsan visszahozták a szintén halott Norman Osbornt, és hipp-hopp, az ő nyakába varrtak mindent.

A Clone Saga tele van háttérből, alattomosan irányító gonoszokkal (valójában deus ex machinákkal, akik az írók és szerkesztők következetlenségekkel, ostobaságokkal teli szemétdombjait hívatottak eltakarítani), akik rejtélyes okokból rejtélyes dolgokat cselekednek, csak hogy a végén kiderüljön, mindnyájuk mögött egy még nagyobb rejtély áll. Közben végig fordulat fordulatot, leleplezés leleplezést követ, a sztori szálai önmagukba gabalyodnak, a sorozatos sorscsapások, halálok és sokkoló felfedezések olyan iramban követik egymást, hogy az olvasó teljesen immúnissá válik rájuk, végül pedig már távolról sem emlékeztetnek semmire, aminek joggal lehetne köze Pókemberhez. A saga felépítése és új karaktereinek bemutatása illene egy X-Menhez vagy egy Fantasztikus Négyeshez, de a hálószövő történetét annak egyik legfontosabb aspektusától fosztja meg: a relatív földhözragadtságtól, a hétköznapi konfliktusoktól, a könnyű átélhetőségtől és azonosulástól. Halhatatlan, mindenható karakterek, misztikus, bizarr tárgyalás, megállított idő, klón minden sarkon, látomások, utazások alternatív valóságok és idősíkok közt (őszintén: úgy hangzik ez, mint egy Pókember-sztori?) – persze, hogy magának a főhősnek a reakciói is eltúlzottak. A poénok eltűnnek, van sok önmarcangolás és kétellyel teli belső monológ, a mélypont pedig az, amikor egy dühvel fűtött pillanatában Peter megüti Mary Jane-t. Nem csoda, hogy míg Hank Pym Darázsnak kiosztott pofonjára máig rendszeresen visszautalnak az írók a különböző Bosszú Angyalai történetekben, addig Pókember hasonló tettéről mély egyetértésben kussol mindenki, mintha soha meg se történt volna.

Kár a Clone Sagaért, mert egyébként tehetséges írók vettek benne részt, akik talán minőségi munkát is végezhettek volna, ha a Marvel marketingesei és szerkesztői nem erőltetik rájuk az akaratukat (J.M DeMatteis például nagyon jól írt, de sajnos nagyon pocsék sztorikat). És a hároméves történetben még így is vannak nagy pillanatok és remek ötletek. Nagyszerűen érzékeltették például a Ben és Peter közti különbségeket előbbinek Venommal vívott harcában (Pókember nem sokkal korábban sajátos – és mellesleg igencsak karakteridegen – alkut kötött egyik legnagyobb ellenségével, amit Ben képtelen megérteni), és amikor egyre inkább úgy tűnt, hogy tényleg Peter a klón, szépen megvezették, és összekavarták az olvasókat a lehetőséggel, hogy talán mindketten azok, és egy „harmadik” Peter az igazi. De a sztori legnagyobb erőssége Kaine karaktere: ő az egyetlen a seregnyi új figura közül, akiben van spiritusz, akinek motivációi, őrlődései erőteljesek, hihetők, sőt, átélhetők, nem is beszélve arról, hogy a vele kapcsolatos rejtély kivételesen valóban érdekes, és lelepleződése után a figura csak még érdekesebbé válik – ami pedig ritka bravúr. Ha a sztorit meghagyják Peter, Ben és Kaine szintjén, a Sakál manipulációival a háttérben, és a terjedelmet legalább a felére csökkentik, a Clone Saga-nak komoly esélye lett volna rá, hogy ne kuszasága és banális fordulathalmai miatt maradjon emlékezetes. Persze meg kell jegyezni, hogy a Marvel elérte a kívánt célt. Az eladások az egekbe szöktek (ráadásul egy olyan időszakban, amikor az egész amerikai képregényipar csúnya lejtmenetben volt), a sztorinak nagy híre lett, és még ma is folyton emlegetik, és utalnak rá (épp mostanság indult egy új, hatrészes Clone Saga, amiben Tom DeFalco végre úgy meséli el a történetet, ahogy eredetileg akarta). Vagyis a sagának tényleg ott a helye a DC példaképül választott képregényei mellett – sajnos a színvonal szempontjából is, de ez már más kérdés.

Rusznyák Csaba, 2009. október 22.