Zöld Lámpás – Filmkritikák

Gamechannel.hu

[toc](gocsa) Újabb hét, újabb szuperhősfilm. Egy apró, viszont annál lényegeseb eltéréssel: ezúttal ugyanis nem a Marvel istállójába, hanem a nagy rivális, a DC Comics égisze alá tartozó karakterhez van szerencsénk. A képregénypiac két legnagyobb nevének számító cég egyáltalán nem mozog egy súlycsoportban, nem csak az eladott példányszámokat nézve (a DC egészen a 60-as évek közepe óta képtelen trónjától megfosztani a sokszor több millióval vezető Marvelt), de az elkészült filmadaptációk mennyiségét tekintve sem. A Marvel kétségkívül élen jár, ha különböző címeinek a nagyvászonra történő átültetéséről van szó. Míg egyik kiadó, azonos néven futó önálló stúdiója segítségével, az utóbbi években bámulatra méltó vehemenciával kezdett neki franchise-jai építgetésének, addig másik csak a háttérben kullog, és ezidáig vajmi kevés érdeklődést vagy hajlandóságot mutatott ellenfele példájának követésére. A Marvel csak idén három mozifilmet mutatott be (hála istennek legközelebb már csak jövőre áll elő új produkcióval), míg a DC eközben egész fennállása alatt szinte egyszer sem tekintett két legismertebb figuráján, Batmanen és Supermanen kívül más lehetőségek irányába – illetve ha egy-két alkalommal mégis megtette, akkor annak is bukás lett a vége.

Pedig nem mintha nem lenne a DC Comics-nak miből válogatnia. Egy cseppet sem szégyenkezhet a Marvellel szemben, hiszen hasonlóan terebélyes, képregényszereplők százai által betöltött univerzummal rendelkezik. Ez a sok száz szuperhős eddig mégis mellőzve lett. A Zöld Lámpás, mely élőszereplős introdukciója az Igazság Ligájaként ismert, Batmant és Supermant is magába foglaló csoport egyik tagjának, most pontosan ezt a csúnya hibát hivatott orvosolni. Vagy legalábbis úgy tekinthetünk rá, mint az első lépés megtétele a hiba orvoslása és a régóta elégetlenkedő DC rajongók kiengesztelése felé. A DC adaptációkat gyártó Warner stúdió eddig bevallottan minden erejével legfőbb fejőstehenére, a Harry Potter franchise-ra koncentrált, és részben ezért is hanyagolta annyira a képregényfilmeket. Most, hogy a Potter-széria véglegesen lezárult, a Warnernek új nagyköltségvetésű blockbuster-sorozat után kell néznie, mely hasonlóan hosszú ideig (vagy akár még tovább) népszerű és persze kellően jövedelmező is tud lenni. Ez pedig a már említett Justice League, vagyis az Igazság Ligája lehet, ami a Marvel Bosszúállóihoz hasonlóan legalább fél tucat szuperhőst sorai közt tudhat, így számtalan közös, és önálló filmre is alkalmat tud biztosítani majd az elkövetkező évek, sőt inkább évtized alatt.

A Warner/DC ezennel hivatalosan is útjára indította képregényfilm-franchise hadjáratát, melynek része nem csak a Zöld Lámpás, és annak már most betervezett folytatása, de a 2013-ban bemutatásra kerülő Superman reboot is. Aztán több mint valószínű, hogy a jövőre trilógiává bővülő Christopher Nolan féle Batman-filmek záró akkordja után a Denevér-mítosz ismételten újraindított, újragondolt verziójára sem kell sokat várnunk majd. Ha pedig ez se lenne elég, a pletykák már Villámról és Csodanőről is beszélnek.

A Zöld Lámpás filmváltozatának elkészülte ugyan 15 éve lógott már a levegőben, végül A sötét lovag 2008-as elsöprő sikere kellett hozzá, hogy a projekt (vigyázat, szójáték következik!) zöld lámpát kaphasson. A koncepció tehát egyáltalán nem egyik napról a másikra született, volt ideje alakulnia, formát öltenie, megérnie, ennek tudatában pedig az a rendkívül erőtlen, ihlettelen, néha kifejezetten unalmas végeredmény, amit kaptunk, csak még elszomorítóbban hat.

Mint eredettörténet, az egyedi, fantasztikusan bizarr külsejű lényekkel és sci-fi elemekkel tarkított háttérsztorival rendelkező Zöld Lámpásban végre meglenne a potenciál, hogy újszerű, innovatív lehessen, ne pedig a már ezerszer látott papírformát kövesse. Sajnálatos módon Martin Campbell rendező (Zorró álarca, Zorró legendája, Casino Royale) és négy(!) forgatókönyvírója mindent megtesznek, hogy a figura mindennemű különlegességét elnyomják, és dinamikus, egyedülállóan fantáziadús történetét a megszokott, hollywoodi konvenciók szabta narratív szerkezetbe beleerőszakolják. Ebből következően a Zöld Lámpás egy olyan, saját lábán megállni képtelen film hatását kelti, amelyet más képregényadaptációk cselekményeiből, illetve egyéb zsánerfilmekből innen-onnan elcsent részletekből, narratív sablonokból és előregyártott dramaturgiai panelekből építettek fel. A forgatókönyvből hiányzik az eredetiség, az egyéniség, ami megkülönböztethetné az elmúlt évtizedben látott temérdek képregényfilmtől. A történet egész egyszerűen egyik kliséről a másikra ugrálva halad előre, nagyon kicsi az esélye, hogy bárki is meglepődne akár egyetlen fordulaton is, legyen igazi Zöld Lámpás fanatikus, vagy sem.

Tény, hogy az írók nem kaptak hálás feladatot, mikor mindent egy 100 perces játékidőbe kellett sűríteniük: le kell fektetniük a szövevényes mitológia alapjait; megismertetni a fontosabb szereplőket; be kell dobniuk utalásokat, amiket csak a képregény rajongói fognak megérteni; és kell még karakterfejlődés, izgalom, romantika, humor és akció is. Nem csoda, hogy a Zöld Lámpás kétórányi felvezető dialógus és legalább öt-hat párhuzamosan futó, de össze alig függő cselekményszál kesze-kusza keverékének érződik. A kevesebb, ugyebár, néha több.

Hal Jordan (Ryan Reynolds) egy forrófejű vadászrepülőgép pilóta, aki az egóját előbbre valónak tartja még a bajtársiasságnál is. Egy nappal az után, hogy állásából kirúgják, amiért egy gyakorlat során kockázatos manőverezéseinek köszönhetően véletlenül rommá tört egy vadonatúj, méregdrága harci repülőt, Hal élete egyik pillanatról a másikra drámai fordulatot vesz. Abin Sur (Temeura Morrison) egy földönkívüli, aki végzetes találatot kapott, ezért űrhajójával kényszerleszállást kellett végrehajtania bolygónkon. A haldokló idegen magához szólítja, pontosabban teleportálja Halt, majd átad neki egy kozmikus erőkkel felruházott zöld lámpást, valamint a hozzá illőgyűrűt. Miután a gyűrűt ujjára húzza, és elmondja a kötelező sorokat, amivel hűséget fogad a lámpásnak, főhősünk egy másik világban találja magát, ahol tudomására adják, hogy mostantól ő is tagja a Zöld Lámpások seregének: ami nem más, mint intergalaktikus harcosok csapata, akik varázslatos gyűrűik erejének segítségével védelmezik az egész univerzumot a gonosz erők ellen.

A gyorstalpaló mellett Sinestro (Mark Strong), a Zöld Lámpások vezetője arról is tájékoztatja Hal-t, hogy ősi ellenségük, a Parallax kiszabadult börtönéből, és éppen a galaxis lenullázásával foglalatoskodik, útjában pedig mi más is állna, mint a mi szeretett kis sárgolyóbisunk, a Föld. Új smaragzöld harci uniformisába öltözve Hal hazatér, hogy szembeszálljon a Parallax csatlósával, Dr. Hector Hammond-dal (Peter Sarsgaard), bizonyíthassa talpraesettségét és áldozatkészségét ex-barátnőjének, Carol Ferrisnek (Blake Lively), és természetesen megmentse az egész világot a végső pusztulástól.

A Zöld Lámpás valódi vegyesfelvágott a minőséget és szórakoztatási faktort illetően. Egyrészről rettenetesen derivatív, az elcsépelt összetevők használata és a meglepetések hiánya unalmassá teszik, ráadásul iszonyatosan nehéz izgulni a karakterek sorsáért, bármiféle érzelmet invesztálni beléjük, annak ellenére, hogy a történetben óriási tétek forognak kockán (többek közt a Föld bolygó sorsa is). Másfelől, ha szemet hunyunk az olykor zavarba ejtően ostoba dialógusok és időnként szégyenletesen átlátszó speciális effektusok felett, akkor ami marad, az be kell ismernünk, egy szépen kivitelezett, bugyuta, de egészen kalandos nyári szuperprodukció, amin 200-250 millió dolláros költségvetésének minden centje meglátszik.

Ryan Reynolds játéka egyáltalán nem nevezhető rossznak, főleg az adott, a forgatókönyv által nyújtott keretekhez mérten. Hal Jordan nem valami mérhetetlenül komplex, többdimenziós karakter (ilyesmit talán túlzás is lenne elvárni egy képregényfilmtől), viszont azért az egysíkútól is távol áll. Kezdetben tipikus vonakodó hős, aki egyáltalán nem kért a felelősségből, ami egy csapásra a nyakába zúdult, majd önfejű, beképzelt és önző pojácából többé-kevésbé hitelesen átalakul önfeláldozó megmentővé a film végére. A Hal által bejárt út, a fejlődési folyamat, amin végigmegy nem feltétlenül mély, nem is különösebben magával ragadó vagy újszerű, de Reynolds interpretációja megmenti a totális unalomba fulladástól. Reynolds megközelítése hasonló ahhoz, ahogy Chris Pine James T. Kirk kapitányt megformálta a 2009-es Star Trek reboot-ban, ugyanakkor vitathatatlanul elmarad attól, amit Robert Downey Jr. kezdett Tony Stark tulajdonképpen a Zöld Lámpáséval megegyező karakterívével. A mester-tanítvány kapcsolat, ami Hal és a Zöld Lámpások rejtelmeibe őt bevezető Sinestro között húzódik meg, semmiképpen sem a legkidolgozottabb, amit képregényflmben valaha láthattunk (a Batman: Kezdődik! közelébe se jut).

A másodvonalbeli szereplők közül Hector Hammond a legérdekesebb, sajnos a finálé közeledtével egyre többet veszít varázsából, az írók nem tudnak mit kezdeni vele, így középszerű tucat-ellenségként végzi. Blake Lively alakítása élettelen és merev, talán a filmtörténet egyik legpocsékabb szuperhős-barátnője. A Zöld Lámpás látvány szempontjából felemás – sok jelenetben lenyűgözőek a számítógépes trükkök, de nem egy olyan is van, amelyikben kifejezetten rajzfilmszerűek.

A Zöld Lámpásnak sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. A szuperhősmozik szerelmeseinek igényeit képes kielégíteni, de mondhatni semmi igyekvést se látni benne az irányban, hogy az átlagos, laikus nézőket is megpróbálná őszintén bevonni a történetbe. Campbell filmje, annak ellenére, hogy egy eredetsztorit mesél el, és nem folytatás, vagy remake, megszámlálhatatlanul sok ismerős elemet tartalmaz. Bizonyos mértékben szórakoztató és könnyed kikapcsolódást nyújt, de kreativitást és eredetiséget csak a legkisebb adagokban tartalmaz. A Zöld Lámpás pontosan annak a sztereotipizált stílusnak és formának esik áldozatul, amitől a képregényfilm műfajának minden erőfeszítést bevetve távolodnia kéne, ha még hosszú éveken át életben akar maradni. (gamechannel.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10