Punisher: War Zone Filmkritikák

darkplant.hu

(darkplant) Kezdjük onnan, hogy képregényfilm. Ezekből már jó sok van mostanság. A baj csak az, hogy a képregényrajongók pár éve még örültek annak, hogy kedvenc műfajukat végre felfedezte Hollywood, de a vigyor lehervadt az arcukról amikor rájöttek, hogy nem egészen erről van szó. Az adaptációk korát az írók krónikus ötlethiánya és marketing elemek hozták el. Folytassuk azzal, hogy 2008 a Sötét lovagtól volt hangos. Hogy mekkora nagy képregényfilm, milyen hiteles, Batman még sohasem volt ennyire jó Batman. Végül mondjuk ki: a Punisher � War Zone mekkora nagy képregényfilm, milyen hitelesen hozza Garth Ennis sötét tónusú és vérben tocsogó erőszakos történeteinek hangulatát, valamint a Punisher még sohasem volt ennyire Punisher. Mert ugye volt annak idején egy próbálkozás Dolph Lundgrennel, aztán pár éve a Marvel adaptációk tömkelegében elkészült egy Punisher film Thomas Jane címszereplésével. Mindkettőre igaz volt, hogy korrekt film, de valahogy nem okés, nem hiteles. Hát igen, ami a képregény kockáin macsó és brutális, az a korhatárok betartása miatt mindkét moziban puhánnyá és töketlenné szelidült. Pedig nem volt rossz próbálkozás egyik sem, de mégsem működtek.

De most itt a faszagyerek Punisher, az abszolút cenzúramentes, kőkemény gyilkológép. Schwarzenegger Kommandójának XXI. századi változata. Ebben a filmben nincs megalkuvás, szakadnak a végtagok, leválik a koponyaalap, lemálik a hús, kilyukad a gége. Számomra még leírni is szörnyű, mert az én gyomrom nem veszi ezeket a jeleneteket. De akkor is azt kell mondanom, ez kellett egy hiteles Punisher adaptációhoz. Mert mi a nagy P helye a Marvel képregények univerzumában? Egy volt rendőr (katona, kiképző, attól függően ki írja épp a sorozatot), akinek meggyilkolják a családját és ezért bosszút esküszik minden bűnözőn. Nem több, mint egy egyszerű bosszúálló hős a vadnyugatról, a maffia filmekből, a modern mocsadékból. Punisher (magyarra Megtorlóként fordították) neve csak azért maradhatott fent évtizedeken át, mert beemelték őt a Marvel univerzumba és a gengszterek, rablók, gyilkosok mellett harcba szállhatott a szupergonoszok ellen. Küzdött Pókember, Fenegyerek (DareDevil), az Avengers és az X-Men mellett, de ellen is. Sőt volt egy történet, melyben kiirtotta az összes szuperhőst.

Mármost a mai képregényfilmekben még mindig nem járnak át egymáshoz a szuperhősök, mint ahogyan azt már kb. nyolc éve folyamatosan szajkózom. (Leszámítva Tony “Iron Man” Stark két mondatát a Hulk filmben.) Így a Punisher mozikban nem volt és most sincs egy grammnyi szuperhős sem. A Punisher másik jellenzője a sötét vonalú, igazi hardcore akciótörténetek az ír Garth Ennis tollából. Ezekben szintúgy nem szerepelnek szuperlények, mégis sikeresek. Ha tehát elvesszük belőle a kegyetlen erőszakot, a szánalmat nem ismerő akciót, akkor egy olyan lagymatag hőst kapunk, melyet szegény Tom Jane-nek kellett megformálnia az előző filmben, olyan bávatag ellenfelekkel, mint a szánalomraméltó John Travolta karaktere.

Ráadásul P-nek van még egy kiemelendő jellemzője, mely felett csak elsiklottunk. Halandó férfi, valódi fegyverekkel. A pisztolyan nem végtelen lövetű, a bőre nem golyóálló. Mindhárom Punisher film ragaszkodott ehhez, de az első kettő belehalt ebbe. Lelassult tőle az akció. Jane szenvedése a páncélozott autójával a film egyik legunalmasabb öt perce. Ray Stevenson azonban tökéletes Megtorló. Hatot lő, táraz, fegyvert vált, vérzik, elesik, szenved, döntéseket hoz (mindig a kevésé rosszat). Az akcióban nincs megállás, nincs lassítás. Szinte tökéletes piff-puff film, de nem olyan hihetetlen, mint a Wanted vagy a Shot’em Up. A Magtorló komoly testpáncélt visel, és a végső ütközetbe sem egyedül, de nem is másodmagával vonul, hanem egy komoly csapat érkezik a segítségére. Ez a film, kérem, nincs elszállva, nem fantasztikus, és így is megáll.

A közönségsiker Prison Break sorozat és a Iron Man mozifilm írói (Art Marcum és Nick Santora) egészen rendes forgatókönyvet hoztak össze. Nem mondom, hogy nincs tele sablonokkal. A csilláros forgást egészen pofátlanul a The Boondock Saints (Testvérbosszú) című kultfilmből lopták. Ráadásul a magányos hűsünk most is megkapta a kötelező, idegesítő segítőtársat, aki csak arra jó, hogy oldja a feszültséget, meg túsznak. Az arcplasztikán átesett bűnöző reagálása szánalmas. Még Jack Nicholson Jokere is jobban bírta a tükörképét. A már majdnem elvérzett, szép halálért könyörgő barát kegyes kivégzése is elcsépelt elem. Ám itt megállnék egy pillanatra. A Punisher War Zone egy kegyetlenül vérengzős film, mégis vannak jó pillanatai. Az egyik ilyen a barát átsegítése a túlvilágra. Vessük össze például a [Mutant Chronicles] azonos jelenetével. Ott végtelenül unalmas, ásítozom, áttekerem. Ennél viszont a székhez szögez az emberség egyetlen mozdulatban: Castle eltakarja az áldozat szemét a lövés előtt. Van persze nő és kislány, akiket elrabolnak, hogy legyen miért bosszút állni, de a kevés szavas játékuk príma és megint egy apróság, Castle lehellete látszik, amikor velük beszél. Ilyen nüanszok százai emelik picit magasabbra a War Zone-t, mint ahol egyébként a helye lenne.

Egy normális ismeretőben helyet kell kapnia az operatórnek (néhol zseniális, például az ajtó két oldalán hallgatózó ellenfelek képénél), a zenének (a Pendulum szerepeltetése csak erősítik az érzést, ez egy mai film) és a színészeknek (az X-Akták gumiembere ebben a filmben ismét élő embert eszik). De már eleget mondtam szerintem. Akinek a gyomra bírja az emberi test cafatra esését, bátran vágjon bele.

Oldalak: 1 2 3 4