Amerika Kapitány: Az első bosszúálló – Filmkritikák

Mozinet.hu

[toc](Kránicz Bence )Már a neve is nevetséges, a jelmezéről nem is beszélve. Amerika Kapitány talán a legnehezebben komolyan vehető szuperhős, még Superman kívül hordott alsógatyájára is előbb bólintunk rá, mint a talpig zászlóba tekert Steve Rogersre. Ráadásul Európából nézve különösképp úgy érezhetjük, semmi közünk hozzá: ha a szuperhős az ember eredendő nárcizmusának terméke, úgy a Kapitányban egy nemzet önimádata is tükröződik – félreértés ne essék, a tengerentúlon is szoktak jókat röhögni rajta. A karakter tehát borzasztó nehezen adaptálható, de szerencsére Joe Johnston kapta a feladatot, akiről egyrészt a tisztességes hollywoodi iparos szobrát lehetne mintázni, másfelől jó kezekben van nála minden retró mozikaland (Rocketeer).

A Marvel modern korszakában, vagyis a hatvanas évek elején Amerika Kapitány szerepe átértelmeződött. Két lábon járó anakronizmus ő, a múlt rekvizítuma, akit azonban hőstársaihoz hasonlóan komoly trauma ért. Időn kívüli, magányos figura, száműzve onnan, ahol még szükség volt rá: a világháború éveiből. A kortárs kerettől eltekintve ebben az időszakban játszódik a film, Johnston pedig remekül teremti meg a figura saját közegét, a kalandos-háborús B-filmek modorában: őrült tudósok és kiképzőtisztek, rakétaállomások és főhadiszállások között visz az út. A korhű díszletek ellenére mesebeli világban járunk, épp ezért nincs értelme hibaként felróni, hogy a hadiállapot fájdalmaiból, gyászterhes levegőjéből semmi nem érzékelhető. Itt mindenki mosolyogva indul a harcba, a hiperaktív Steve Rogersszel az élen, aki megannyi visszautasítás után a szuperkatona-program egyetlen sikeres alanyaként veti rá magát a náciknál is nácibb Vörös Koponyára (az ellen kidolgozására alig jut idő, sajnos Hugo Weavingnek sincs elég tere a szerepben). A címszereplő eredettörténete kellő részletességgel és öniróniával elevenedik meg, csodás színészek közreműködésével. Chris Evans Az energia után újra bizonyítja, hogy kisemberként és szuperhősként egyaránt megállja a helyét, Tommy Lee Jones és Stanley Tucci képtelenek hibázni, Hayley Atwell pedig kitartóan próbálkozik, hogy értékelhető szerelmi szálat vigyen a filmbe – a megható végkifejlet mutatja, hogy sikerrel. A folytatás akciódúsabb, viszont kevésbé érdekes. A főgonosz feszített tempójú üldözése közben pont az veszik el, ami addig szimpatikussá tette a filmet: a humánum és a humor.

A finálé hiába hoz vissza valamit ebből a hangvételből, addigra cseppet unalmassá válik a film, de Johnstont így is dicséret illeti, amiért korrekt, szerethető mozit készített az egyik legkevésbé szerethető szuperhősről. (mozinet.hu)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10