[toc](Lengyel Gábor) Amikor a 007-es ügynök Anglia egyik jelképeként elkísérte II. Erzsébetet az idei Olimpiai Játékok megnyitójára, nem oktatta ki a királynőt, miszerint tökmindegy, hogy felrázva vagy keverve isszuk a vodka martinit, de még egy árva piszoárt sem vert szét Őfelsége fejével fekete-fehér felvételeken, viszont annál inkább előkerült A kém, aki szeretett engem jellegzetes kelléke, a brit lobogó színeiben pompázó ejtőernyő. Tévénézők milliárdjai számára köszöntött be az igazság pillanata: tény, hogy James Bond akkora brand, hogy a nevével bármit el lehet adni, és most éppen egy szikár fazont szerepeltető, realisztikusnak mondott akciófilmeket adnak el vele, ám a nagyvilág számára ez a név elsősorban mégiscsak egy stílusos macsóikont jelent.
Daniel Craig harmadik Bond-mozija egyszerre próbál mindkét megközelítésnek megfelelni. A Skyfall hőse helyeselve hallgatja, ahogy a megfiatalított Q a túlbonyolított, divatjamúlt kütyük feleslegességéről beszél, hiszen az előző két epizódban, a 2006-os Casino Royale-ban és a 2008-as A Quantum csendjében is ezt tette volna. Ugyanakkor határozottan ügyel rá, hogy megigazítsa mandzsettagombját, miután markológépről száguldó vonatra ugrik, mert elődei is hasonlóképp cselekedtek volna 1962 és 2002 között.
Hogy mennyire sikerül ötvözni a két irányt, nagyban függ attól, hogy az ember mennyire tartja alkalmasnak a szerepre Daniel Craiget, mivel ezúttal két Bond-iskolát kell képviselnie egy személyben. Mi tagadás, harmadszor is Craig lett a legkevésbé kedvenc Bondom. Sokan Sean Connery férfias őserejéhez hasonlítják Craig eszköztelenségét, de kettejüket nem lehet egy lapon említeni. Connery akkor is természetes és cool maradt, amikor dalban csábította mangófa alatti hancúrozásra Ursula Andress-t, vagy műmadárral súlyosbított búvárruha alól villantotta meg kifogástalan eleganciájú szmokingját. Craig egy robot benyomását kelti mandzsettás mutatványával, és a forgatókönyvben roppant szórványosan előforduló könnyedebb sorokat úgy szavalja, mintha a fogát húznák. Hiába van meg a keménység mindkettejükben, ha egyszer Connery eközben laza, Craig pedig görcsös, tehetségét akkor csillogtatja meg, ha éppen a „szabadnapos” hőst kell megformálnia. Mikor Bondot halottnak hiszi a külvilág, és a karakter sekélyes csajozással, szponzorcsalogató sörözéssel és önfeledt kocsmai dorbézolással múlatja az időt, egészen kiváló és felszabadult pillanatokat fedezhetünk fel a játékában. Ami pedig a rosszfiút illeti, Javier Bardem lelkes alakításában tökéletesen eggyé válik a kétfajta Bond-világ: Raoul Silva old-school, karikatúrának is beillő, mégis emberi motivációkkal betonkeményen megtámogatott negatív karaktere feledteti a korábbi két Craig-film súlytalan rosszfiúit.
Neil Purvis, Robert Wade és John Logan szkriptje eleinte meglepően érdekfeszítő variációt nyújt az ellopott ügynöklistás témára, amelyet az 1996-os Mission: Impossible már alaposan kimerített a zsánerben. Ám a filmvégi skóciai jeleneteknél ellaposodik a fő cselekményszál: itt már semmilyen direkt fenyegetést nem érzünk az ügynöklistával kapcsolatban, mint ahogy a Bond múltjába tett kirándulás is meglehetősen felszínes és a cselekmény fő vonulata szempontjából tökéletesen érdektelen. Mégsem unatkozunk, mivel bizonyos karakterek az utolsó pillanatban is tartogatnak meglepetéseket.
A Skyfallt nem feltétlenül Bond-moziként, hanem különálló akciófilmként értékelve kijelenthetjük: a műfajban először alkotó Sam Mendes felemás darabot rendezett. A már említett, markológépes/vonatos mókába torkolló, főcím előtti jelenet eszement tempót diktál, később a harapós hüllők közelében lezavart bunyó frappáns módon idézi meg Roger Moore egyik kalandja, az 1973-as Élni és halni hagyni kulcsjelenetét, ám akciófronton a végére kifárad a mozi. Mendes talán egyfajta neowesternként képzelte el a skóciai leszámolást, ám legyen akármilyen szép a táj, ez a házilag eszkábált bombákkal operáló tanyasi perpatvar legfeljebb egy Szupercsapat- vagy MacGyver-epizódban állta volna meg a helyét zárásként, itt menthetetlenül antiklimatikus benyomást kelt.(Mozinet.hu)