007: Skyfall – Filmkritikák

Origo

[toc](Bujdosó Bori) A harmadik próbálkozásig kellett várni, és Daniel Craig megkapta a hozzá méltó Bond-filmet. Elődeivel szemben a Skyfall nemcsak ürügy a robbantgatásra és a martinizésre, hanem összetett, végig izgalmas akciófilm, amelyen ráadásul még meg is lehet hatódni.

James Bond megérkezett. Az elnyújtott, időnként parodisztikus Casino Royale és a (részben az írósztrájkra fogható okokból) zavaros és érdektelen A Quantum csendje után Daniel Craig, minden idők legjobb Bondja megkapta a hozzá méltó filmet. A Skyfall a műfaj szinte tökéletes példánya, pedig 143 perces játékidejével csak egy perccel rövidebb, mint a Casino Royale, és (John Logan bevonásával) ugyanaz az írópáros jegyzi, mint A Quantum csendjé-t. Végre: ez az a film, amelyre 2006 óta vártunk.

A főcímet megelőző nyitójelenetben James Bond (Daniel Craig) és az újonc ügynök, Eve (Naomie Harris) üldöz egy férfit Isztambulban, M (Judi Dench) az MI6 londoni központjából tartja velük a kapcsolatot. Őrületes akciójelenet, amely köszönőviszonyban sincs az előző két Bond-film tét és vég nélküli robbantgatásaival és fárasztó csihi-puhijaival. Halálosan profi munka: eláll a lélegzetünk, ahogy Roger Deakins operatőr felvisz minket motorozni a bazár tetejére, Thomas Newman zenéje az ereinkben dübörög, Sam Mendes rendező tökéletes tempót diktál. De a jelenet nem ettől igazán jó, hanem attól, hogy bevon minket. Mendes (Amerikai szépség, Bőrnyakúak, A szabadság útjai) még sosem rendezett akciófilmet, az emberi viszonyok érdeklik, és ez borzasztó jót tesz a Skyfall-nak. Nem azért izgulunk, mert hangosan lőnek, hanem azért, mert máris fontos nekünk a három figura, aki itt küzd, és a Bond-széria során most először nem azt látjuk, hogy titkosügynöknek lenni iszonyú menő, hanem azt, hogy iszonyú felelősség.

Bond ki is vonja magát egy időre a forgalomból, de aztán olyan tragikus esemény történik Londonban, amely miatt muszáj visszatérnie. Teljesen új helyzet: a tévedhetetlen M és a legyőzhetetlen Bond szuperpárosa a múlté, egy fizikailag és lelkileg megtépázott titkosügynök és szakmailag kikezdett főnöke kapkod az utolsó szalmaszálak után. Felbukkan a színen egy kemény és kifürkészhetetlen nagyfőnök (Ralph Fiennes), aki szerint sem Bondnak, sem M-nek nincs már helye az MI6-ben, eljárt felettük az idő. Innentől a régi és az új konfliktusa a film egyik visszatérő elemévé válik, amely hol olyan humoros formában kerül elő, mint az egymást cikiző Bond és a „még pattanásos” Q (Ben Whishaw) bájos találkozása, hol pedig olyan, kissé túl komolyra vett jelenetekben, mint a miniszteri kihallgatás, amelyen M bizonygatja a hagyományos módszerek szükségességét a terroristák arctalan fenyegetésével szemben.

Craig Bondja minden eddiginél lecsupaszítottabb, most kerül legközelebb ahhoz, hogy hús-vér ember legyen. Elhagyhatatlan attribútumait, a csajozást, a martinit, a „nevem Bond, James Bond”-ot csak mellékesen odaszórja, és még a jellegzetes, ironikus humorból is alig kapunk. Ez egy komor, szótlan, fáradt, de kötelességtudó Bond, egy férfi, aki teszi a dolgát. Olyan, amilyennek egy 21. századi titkosügynöknek lennie kell, fényévekre sima modorú elődeitől. Nem szuperhős, nem szuperpasi. De megoldja.

Sanghajba megy egy rosszfiú után, ami egy magamutogató, de tagadhatatlanul lenyűgöző leszámoláshoz vezet egy toronyházban. Aztán végre megismerkedik az aktuális Bond-lánnyal, Sévérine-nel. Szemben Eva Greennel, aki a Casino Royale-ban főleg a szemmeregetést gyakorolta, és Gemma Artertonnal, aki A Quantum csendjé-ben teljességgel felejthető volt, az eddig gyakorlatilag ismeretlen Bérénice Marlohe abszolút magáévá teszi a szerepet, és rövid játékideje alatt maradandó benyomást tesz. Marlohe nemcsak bámulatosan szép, hanem erős kisugárzása is van, és néhány pillanat elég neki a vásznon ahhoz, hogy átadja ezt a szexi, de halálosan rettegő nőt.

Ő vezeti el Bondot a film főgonoszához, Raoul Silvához (Javier Bardem), aki szintén teljes újdonságot jelent a Bond-kánonban. A leginkább Süsüre, a sárkányra emlékeztető Silva a megjelenését és a manírjait tekintve valamelyest megidézi a múlt excentrikus, paródiába hajló Bond-gonoszait, de kiszőkített haja és szemöldöke, gülüszeme és nyájaskodó, feminin beszédmódja mind csak a felszín. Bardem lubickol Silva látványos szerepében, ám ez a férfi egyáltalán nem egy sablongonosz, aki csak azért létezik, hogy Bondnak legyen kivel összecsapnia, hanem egy rendesen megírt figura, akinek fokozatosan megértjük a nagyon is személyes motivációit. Még együtt is lehet érezni vele.

Közben hazautazunk Nagy-Britanniába, ahol a forgatókönyvírók bátran fejest ugranak Bond múltjába. A Casino Royale-ban már megpróbálták megmagyarázni, hogyan lett Bondból egy tragikus kimenetelű szerelem folytán szívtelen, semmitől sem félő, sármos macsó, ami nevetséges jelenetekhez és ömlengős párbeszédekhez vezetett. Itt visszafogottabbak az alkotók, és Bond gyerekkorából lényegében annyit fednek fel, amennyi Ian Fleming Csak kétszer élsz című regényéből is kiderül. Még így is rezeg a léc, a szemét a ködös skót tájra függesztő, múltba révedő Daniel Craig mintha egy másik filmből került volna ide, de hamar megrázza magát, és vele együtt mi is visszatérünk a küldetéshez, és a film végén kötelezően ott várakozó nagy leszámoláshoz.

Ez az egyetlen olyan szakasz a filmben, amely nem tartja fenn a figurákra kíváncsi néző figyelmét, és szinte az egyetlen, amely be fog jönni azoknak, akik bombasztikus akciójeleneteket várnak egy Bond-filmtől. Úgy képzelem, Mendes itt a háttérben teázgatott, amíg az akciórendező Alexander Witt (aki többek közt A Bourne-rejtély-ben és a Casino Royale-ban is ezt a feladatot látta el) tette a dolgát. De aztán csak elhal a lövések zaja, és megint a hőseinkkel vagyunk. A lezárás egyszerre frappáns és érzelmes. Az sem kizárt, hogy egy könnycseppet is elmorzsolunk.(Origo.hu/filmklub)

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12