Az álomgiccs vidámparkja – A képregényről

Állítások a comicsról

Túl jelenségkénti szemléletén, ha nézni és olvasni kezdjük a comicsot, kiderül, hogy az nem is olyan primitív, mint hinnénk. Némely szerzők azt a tévénézés előiskolájának tekintik, megint mások bonyolult szemantikai viszonyokra hívják fel a figyelmünket. Szó és kép montázselv révén való együttese elég bonyolult struktúrákat eredményezhet. Nem tűnik bizonyíthatónak az sem, hogy a cornics-ban mindössze az oratio recta járná.
A comics, amilyen tömör, olyan strukturális. Balladisztikusan szaggatott és versenyautó-szerűen gyors. Nincs itt hely semmiféle redundanciára, és mégis minden álomszerű könnyedséggel érthető, minden kép más és más, és megadatik az ismétlődés gyönyöre is. Kép és szó viszonya pedig igen sokféle lehet. A nyelv, a kép által nyújtott információt kommentálhatja, lehet ellentétes azzal, de fokozhatja, semlegesítheti is annak jelentését. A comics-ban döntő szerephez jutnak a hangutánzó szavak, melyek a dinamikus tipográfia révén nemegyszer a kép, az akció teljes jogú főszereplői, a jelentés hordozói. Whaamm, reeccs, mmmmm, óóóóh, “olvashatjuk”, s tartok tőle, hogy e “szavak”, “jelentése” kép nélkül is érthető. Ám a comics-ban látjuk is az akciókat, a pofont (whaamm, reeccs), majd az extatikus szerelem pillanatait (mmmmm, óóóóh). S nem kifejezőbb-e az óóóóóh, mint az oh, vagy az ah? Az irodalomhoz valóban méltatlannak látszanak az effajta eszközök, s főként a vélhető feladat. A leírás révén lényegtelennek is tűnhet, ám a comics-ban ezek a képek “hangosítására” szolgálnak. Hiszen a comics e feliratai már a hangosfilmet utánozzák, s azokat a verekedési jelenetekből ismert s azokhoz immár integránsan hozzátartozó, állkapocstörést jelentő reccsenések fordításaiként is felfoghatjuk.
Lebírhatatlannak tűnik a comics dinamizmusa is. A rajzoló-operatőr képről-képre a legjobb zoomot meghazudtoló módon válthat: távolságot, nézőpontot, állíthat a mélységélességen. Ezek végtelen variabilitása és újszerűsége ébren tarthatja a voyeur-ök legkifinomultabbikát is. Nagyítás és kicsinyítés, alul- és felülnézet úgy váltják egymást, mint álmunkban, s közben a tömör, végtelenül enigmatikus, képekből összeállított eseménysor megállíthatatlanul rohan.

A comics egyszerre naturalista és idealista. A gyermekek számára készült rajzok elsősorban a jellemkomikumot használják ki, a fiziognómia túlzásaira építenek. Ám a felnőtteknek szóló comics kellően, de sohasem eltúlzott mértékben részletező. Mindent látunk, de semmi olyat, ami ronthatná az illúziónkat, bármi legyen is annak tárgya. Az alap-comicsban mindig az átlagosnál jobb kivitelezésű emberekkel, s az átlagosnál vonzóbb nemi szervekkel találkozunk, amint a kielégülés is mindig feltűnően sikeres, mondhatjuk, látványos. S itt nem kell megküzdenünk az élet egyébként adódó nehézségeivel sem. Gyilkosság, halál, szerelem, politika és etika, etikett és ocsmányság szétbonthatatlan kollíziót alkotnak, a kultúra időt nem rabló, gyorstalpaló tanfolyamai e sorozatok. Mert a comics-ban azt csinálják, amit az életben is szeretnénk, vagy félnénk, s újralapozhatóan és elfelejthetően egészen a következő majdnem ugyanolyan történetig. S itt nem múlik unalmasan az idő, lényegtelen részletekkel nem terhelnek senkit. Mert a comics képein mindig történik valami. Nincs az a film, amely olyan radikálisan merne szakítani jellemábrázolás, pszichológiai hitelesség nyűgévei, mint a comics, amely mindig azonnal egyedüli lényegére, a látványosságra tör.
A comics pátosz mintákat idéz fel s teremt is meg. Láthatjuk a meghaló férfiembert, a szerelem vággyal teli, nagyszerûséget sugalló csókját, találkozhatunk a kitárt kezű anyával éppúgy, mint a lihegő fotómodellel, évezredes és újkori mozdulatok elevenednek fel, születnek újjá, keletkeznek előttünk. A comics a pátosz minták popularizációjának egyik színtere, az itt lerajzoltak közül jónéhányat láthatunk visszaköszönni az életben.
A comics igen gyakran fekete-fehér, éles kontúrokkal megrajzolt. A színek gyakran csak zavarnák a karakterisztikumot, túlzott információkkal terhelnék meg álomszerűség és idealizáltság e kis sorozatait. A színes comics inkább a gyermekeké, s így az közelebb áll a képzőművészethez, lévén a serdületlen ifjak elsősorban a képen magán nevetnek, s nem a másodlagos, kulturális asszociációkra figyelnek fel.

A comics minden egyes képe egy akció, s egyben teljesértékű kompozíció. Ez az akciófilm szurrogátuma. Itt nincs lazsálás, leállás, ahol a comics lelassul, ott azonnal az intim szerelem gondosan szcenírozott képei következnek. Futurista műveket megszégyenítő módon agresszív műfaj ez, s mégis, a szürrealizmust megidézően, az automatizmus természetességét megközelítően könnyed, magától értetődő. A comics-ból mindig hiányzik a kritikai elem, ami a képen látható, az már-már a szükségszerűség látszatának elkerülhetetlenségével hivalkodik.
A comics mindig lineáris szerkezetű, de gyakran használja a montázst, ám sohasem túl bonyolult, még ha szívesen él is a párhuzamos színhelyeken zajló szerkesztés elvéveI. De bármi legyen is a comics tárgya, lényege abban áll, hogy minden magától értetődő természetességgel látható, fantasztikum és erosz megannyi, valaha titkolt víziója áll itt elénk. Mert a rajz teljesen érthető, a közönségnek ehelyütt nem kell' megküzdenie a “modern” képzőművészet megborzongató bálványaival, s így a comics hozzásegít az önértékelési zavarok csökkentéséhez, a kultúrában egyébként el-eltévedő, annak új útjain megbotló egyének itt boldog önigazolásra lelnek, lám, a világ mégiscsak teljesen érthető. Ugyanakkor a comics nem nélkülözi az etikai kettősséget sem. E lapokon jó és rossz, világosság és sötétség fiai harcolnak egymás ellen. Félreismerhetetlenül tudhatjuk, kinél van az igazság, végre láthatóvá lesz az egyébként oly nehezen érthető rossz. Az elmúlt évtized science fiction filmjeinek fantázia világa elképzelhetetlennek tűnik a comics mindent magától értetődő természetességgel bemutató, eladhatóvá tévő előiskolája nélkül. Végső soron a fantázia kiárusításának, kereskedelmi értékké változtatásának vagyunk a tanúi.
Mert a comics folytonos, s csak néha-néha szakítja meg a valóság élménye, ám ezt is természetessé teszi a képek szaggatott, keretezett előadásmódja. Mindannyian és mindig képregényben élünk, mert a comics nincs túl messze befogadójától, s így az örömmel magára ismerhet abban. Ám a távolság eléggé nagy ahhoz, hogy az elvágyódásra is tér nyíljék, s így ok adódik az újabb füzet megvásárlására.

A comics a szem kis ünnepe, a gyermekkori rágógumipapírok történetkéi éppoly vonzóak, mint az újságok utolsó oldalán ajándékként elhelyezett kémtörténetek. Mindebben a közös elem a mindennapban élő ember önajándékozó kedve, a meglepetés lehetősége. A comics önkiszolgáló rendszere arra épül, hogy ki-ki maga választhatja meg “menekülésének” negyedóráját, pár percét.
A comics újra és újra elvisz magával az “álomgiccs” világába. Miképp a barlangvasúton, mozdulatlanul ülünk, s a képek mégis elsodornak. Mindaz a tapasztalatszegénység és silányság, ami e képekből árad, a világállapot része. Önreklárnnak épp nem önreklám, de tény és valóság. Kultúránk mindennapi mitológiájának formái közül egyik a comics, s ez akkor is így van, ha valaki számára nem Tarzan vagy Hopalong Cassidy hozzák el a megváltást. Mert a comicsban valóban silányságokat mondanak, durvaságokat, és gyarlóságokat cselekednek. Épp úgy, mint az életben. A sorozatok százaira épülő kultúripar világában a Derricktől a Szabó családig, a Dallastól az Onedinig terjedő “eposz”-igényben az egyike a legolcsóbb és legközismertebb hazugságoknak.
Ám Szabó nénit is vissza- és visszakönyörgi ez az ország, és megríkat minket Columbo felügyelő, s immár szinte nemzeti kultúránk részeként bánunk az Angyallal, épp ezért nem tagadhatjuk le, hogy európai kultúránk egészével együtt életünk része lett Pif és Astérix, Superman és Tarzan. Legfeljebb ők sem szépek.

György Péter
Filmvilág
1986/7 14.-19. old.

Oldalak: 1 2 3