Az álomgiccs vidámparkja – A képregényről

Adalékok a históriához

Amikor az újkori képregény/comics a múlt század derekán megszületett, legkésőbb Gustave Doré: La sainte Russie (Szent Oroszország) című, immár halhatatlan, kultúrtörténetileg legitimált sorozatával, ágya körül ott lebzselt a később majd rossz hírét keltő, ám létét értelemmel felruházó szellem, nevelője, az aktualitás.
A naprakészség, a jólértesültség, a kíméletlen divat dzsinnje – természetének megfelelően – a nyilvánosság előtt érzi otthon magát, létmódja a mind nagyobb példányszám, öröme a nézettségi index emelkedő görbéje.
Így aztán, szegény képregény/comics már a hajnalok hajnalán gyors és populáris, tehát utóbb alantasként minősített igényeket kielégítő és teremtő műfaj lett, ráadásul keletkezése színterén, a Napnyugaton nem kultúrpolitikusok, hanem profitorientált laptulajdonosok voltak a kiadók. Így hát, mióta comics a comics, mindig úgy rajzolták, s úgy írták, hogy eleget tegyen e növekvő példányszámok anyagi érdekeltséget nem leplező bűvöletének: a comics árucikk, s így kell elfogadnunk.
Mindennek eredményeképp óvilág szülötte, történetének korai és máig aktív hőseivel, Max és Moritz-cai együtt kivándorolt – mintegy a burgonyáért cserébe – az Egyesült Államokba, ahol sem a klasszikus német esztétika regulái, sem a nemzeti kultúrák nem gátolták növekedésében. E század során, az Egyesült Államokban, comics-ban elbeszélve a tengerentúli kultúra mitológiájának hősei tucatszám láttak napvilágot, ha tetszik, ha nem, ez is részét alkotja annak a nyilván teljesen reménytelenül definiálandó szellemiségnek, amit amerikainak hívunk. Márpedig, lévén az Egyesült Államok a világ leggazdagabb országa, ami ott népszerűvé vált, elterjedt – újra – a mi földrészünkön is, immár új lendülettel, képvilággal, témákkal, típusokkal gazdagodva.

A képregény hősei; urak és hölgyek, kémek és kurvák, állatok és sci-fí hősök ellepték e századot. Popeye és Tarzan, Buffalo Bill és Hopalong Cassidy, Superman és James Bond, Astérix és Barbarella, Flash Gordon és Micky Mouse épp olyan hatású és típusú hősei e századnak, mint Johnny Weissmüller, Marilyn Monroe, Franklin Delano Roosevelt, John Fitzgerald Kennedy, Jane Fonda, Sean Connery és Ronaid Reagan. E sztárok mind a tömegtájékoztatás, a példányszám és a nézettség révén lettek azzá, akivé, s aki ezt elkerüli, az legfeljebb entellektüelek csemegéje maradhat.
A comics seregeinek felvonultatása azonos lenne a korszellem lenyomatainak összegyűjtésével, minden, ami “odafent” megjelent az elmúlt évtizedekben, azonnal a hír szárnyára emelkedett a képregények csíkjain.
A mitológiai világ pantheonjának hősei előttünk persze csak részben ismertek: az infantilis és zseniális, gyerekek számára szolgáló sztárok itthoni elterjedését mindössze ötven-hetven éves késéssel, de immár támogatjuk; vannak olyanok, amelyeket megtűrünk, de a kém- és sci-fi-, horror- és szex-comics ma is tiltott gyümölcs az olvasni kevéssé és sodródni, oldódni, látni vágyó nézők számára.
Aközben a comics egyre nagyobb területeket hódított meg, a kultúra világának egyre nagyobb részét járta át felderítőivel: Astérix itt, Donald kacsa ott, Flash Gordon emitt, Barbarella amott. Mint a Coca és Pepsi Cola emblémái, úgy jelölték ki a térképeken a comics-ok a nem túl emelkedett, de érdekfeszítő amerikaias szellem hódításának útjait. A film és a tévé tovább gyarapította a comics terjeszkedési lehetőségeit: a mozihősökből nyomtatottak lehettek és fordítva.
A comics azonban csak azt tükrözheti vissza, amit a kultúripar megtermelt. Nem teremt újat, mindössze újratermel, s felnagyítja azt, ami már jelen van a kultúrában, vagy a barbárságban. A megsokszorozottság, a tömegtermelés eredményeként felfigyelünk arra, amire saját magunkban talán nem neszelnénk fel; a “rossz közérzet a kultúrában” elviselhetetlen bizonyossággá épp a comics durva tapintatlansága által lesz.

Oldalak: 1 2 3