Pokoli koncert + Apuka pici, patás fia = Dupla Hellboy kritika

Csak most! Csak Önöknek! Csak itt! Két cikk egy áráért a legújabb Hellboy filmről!
Dani és Laci „megjárta a poklot”, köszönet érte a film hazai forgalmazójának, a Freeman Filmnek, és a képregények itthoni kiadójának, a Vad Virágok Könyvműhelynek!

Pokoli koncert

Az új Hellboy film kicsit olyan, mint egy Black Sabbath koncert, amelyen Ozzy még befalt egy egész denevért: hangos, végigmegy rajtad, és hatásvadász módon gusztustalan. Persze jogos az a meglátás, hogy ha egy egyszerű halandót egy természetfeletti erővel bíró lény vág a falhoz, az nem fogja megúszni annyival, hogy „jaj, a hátam!”, hanem nagy valószínűséggel el fog törni a gerince. Mégis, talán kicsit erős az alaphangulatot megadó első kép a hulla szemét kivájó hollóval és az ízes narrációval.

Persze a rendező Neil Marshall a maga útjait akarja járni, így szakít del Toro stilizált mesés-ponyvás hangulatával. Az ő filmje ütős, zúzós, egyszerre macsós és vadóc. John Hurt professzora még egy szigorú, de bölcs szobatudós volt, Ian McShane-é ezzel szemben egy kiöregedett katona. Ron Perlman Hellboya egy esetlen, de jóravaló kölyök volt egy felnőtt démontestben. David Harbour egy haragos kamasz. Mind a négy színész a sajátjává tette a szerepét, így arról vitatkozni, hogy melyikük volt jó, felesleges. Nem is baj az, ha van saját hang, de ezeken már lemérhetők az irányok.

Ennek ellenére azért sok tekintetben az új film egy-az-egyben idézi az előző kettőt. Lássuk be, azért már az eredeti képregény se nagyon rugaszkodott el a jól bevált recepttől, amiben Hellboy mindig ököllel elpáholta a kétszer akkora szörnyet, aztán meg mégis csak az emberiség mellett tette le a voksát annak minden gyarlósága ellenére. Csakhogy sok tekintetben igazán érdekessé a Hellboy karaktereket del Toro filmjei tették, és mintha az új is az ott látottakat venné kiinduló alapul. Tévedés ne essék, kedvelem Mignola képregényeit, de ott a hangulat, a világ, az atmoszféra az elsődleges, a karakterek pedig ehhez asszisztálnak. A filmek ennél kicsit nagyobb hangsúlyt fektetnek motivációkra és kapcsolatokra – bergmani magasságokra nem kell számítani, de egyiknél sem ez volt a cél.

Az előző két film mellett mintha Marshall Az utolsó boszorkányvadászt nézte volna meg, és elhatározta, hogy az ott látottakat tökösebben, profibban viszi a vászonra. Itt is egy a sötét középkorban dögvészt elszabadító halhatatlan boszorkányt készülnek visszahozni, aki kötődik egy fához és a természetfeletti népeknek akarja visszaadni a világot. Persze, most egy kicsit gonosz vagyok, hiszen az új Hellboy film nem egy képregényből idéz, ha valaki olvasta őket, akkor elégedetten biccentve dőlhet hátra, legyen szó például Nimueról, Gruagach-ról vagy Baba Yagáról.

Ám sok hasonszőrű fantasy hibáját ez a film is megismétli, így a fenti megítélésen nem segít, hogy amikor a karakterek nem Bondot megszégyenítő egysorosokban beszélnek, akkor expozícióban mesélik el azt, amit lehetne gördülékenyebben, árnyaltabban, és itt nem is a világot fenyegető veszély bemutatására gondolok, semmint amikor két karakter a film elején megbeszéli, miért nem szeretik a főhőst. A prológus, akárcsak A varázslótanoncnál, kicsit kapkodó, és a hangulat megalapozása helyett túl gyorsan akar lenyomni egy adag információt a néző torkán. Gruagach mimikája olykor szétesik, Milla Jovovich boszorkánya pedig azért akarja meghódítani a világot, mert hát a fantasy gonoszainak ez a dolga.

Pedig az új Hellboy film tud kifejezetten kellemes is lenni, mivel lendületes, szemtelen és ötletes az apró részletek terén. A címszereplőt bemutató jelenet kiválóan megalapozza a karaktert. A látványvilág sokszor gyönyörű, és itt nem a CGI-orgiára gondolok, hanem ahogy képes a kamera elidőzni egy csilláron. Sasha Lane és Daniel Dae Kim karakterei kiválóan asszisztálnak a főhősnek. Emellett az alkotóknak sem kell a szomszédba menni fantáziáért, a démonok például Mignola mellett eszünkbe juttatják Hieronimus Bosch borzalmait is.

Éppen ezek miatt a Hellboy még az utóbbi idők erősebb fantasy-filmjei közé tartozik, ami két órára ki tud minket kapcsolni. Ha valaki kedveli a zsánert vagy a karaktert, akkor határozottan kellemes perceket tud szerezni. De az is jó lenne, ha legalább a harmadával csökkentenék a gusztustalan vagy korhatáros elemeket, és azt az energiát inkább a fent leírt döccenők kigyomlálására fordítanák.

Mert a Hellboy egy határozottan jópofa fantasy-film. De ha a készítők még egy kicsit odatennék magukat, akkor nem csak kikapcsolna, de a stáblista után is velünk maradna. Az új Hellboy olyan, mint az a szám, amit jól esik telitorokból énekelni, de nem akarjuk minden áron újra és újra eldúdolni.

Pusztai Dániel

Apuka pici, patás fia

„Ne hagyd, hogy egy jóslat mondja meg, ki vagy” – mondja Hellboy nevelőapjának ektoplazmikus kivetülése Anung Un Rama-nak, akit elég gyorsan kenyérre lehet kenni ezzel a mondattal, ellágyulásában letöri szarvait és újra emberré lesz. Szarva elvesztésével kívül és belül visszavedlik egyszerű szörnyvadász ördögfiókává, szarkasztikusan romantikus alakká, aki nagy viharkabátjában most már egyetlen kocsma pultjánál se tűnik fel különösebben, és akit legjobban apja és mások szeretetének elnyerése és megtartása motivál. Mert szép szeretne lenni, ha már belül ember lett, szép emberként gyönyörű feleséget, szép gyerekeket, házat, birtokot. De ronda, mint a bűn.

Rájön, hogy az egyetlen reménye, hogy őt is lehet szeretni, és hogy abban a világban, ahol ő a végső csata gonosz seregeinek ura, nincs szeretet. Nincs egy bár se, se whiskey, se bársonyos hangú énekesnők, se képregények, csak tűz és halál és üresség.

És hogy milyen az új film? Önmaguknak tették magasra a lécet a tizennyolcas karikával a gyártó cégek, ahogy azzal is, hogy a rendezéssel a komoly filmesként mondhatni újonc Neil Marshall-t bízták meg. Ő részben rajongói, részben közönségfilmet fabrikált, ami nem is annyira fából vaskarika, mint a szókép az előző mondatban. Csak mégse vezet semmi kiemelkedőhöz. De épp jó egy új filmes világ, brand bevezetéséhez, mert bár néhol kicsit vontatott és időnként kifejezetten tévéfilmes egy-két részlet, a sok gusztustalan szörnyűség, az Evil Dead maszkmestereit (sejtem, legtöbbször digitálisan) idéző bél-, kifittyent szem- és leszakadt végtagkavalkád, egy-két különösen jól sikerült szörnyalak, és a visszafogott humor (pl. „Gyönyörű szemek. Sárgák. Mint a húgy. A kedvenc színem”), a szereplők és párbeszédek dinamikája elviszik a filmet. Kábé, mint a Punisher War Zone, hogy úgy megnézi egyszer-egyszer utólag is a filmet az ember, még ha nagy katarzis nem is volt közben.

A képregény lelkiségét visszaadja-e? Mignola két dolgot hozott létre a Dark Horse-nál megjelent sorozataival, Hellboy-jal és társaival. Egy hőst, egy mesevilágot, legtöbbször meglévő kultúrkörökből, másrészt egy különösen hatásos grafikai stílust, melyet azóta már művészeti iskolákban tanítanak. Grafikai stílust eddig a 300-ban és a Sin Cityben próbálták meg élő szereplőkkel filmvászonra adaptálni, Ang Lee pedig „képregényes vágást” alkalmazott a Hulkban, a többi szuperhős- vagy szörnyfilm hagyományos képi világot alkalmazott, és inkább az eredeti hangulatot vágyták kifejezni.

Ilyenek voltak Gullermo del Toro Hellboy-filmjei, az első emlékezetes maradt, a második kevésbé, de korrekt munka volt mindkettő, és hát Ron Pearlman. Ugye, mindenki árulónak érzi magát, aki azt érzi, hogy a David Harbourra (a Stranger Things seriffe) feladott gumimaszk épp olyan jó volt, ha nem jobb, mint a Ron Pearlmané? Még sötétebb, még elesettebb, még mocskosabb, még emberibb.

A történet a képregénysorozat Darkness Calls, The Wild Hunt, és The Storm and the Fury részei alapján készült, ezek egy része a Vad Virág Könyvműhely nagyszerű honosításában az ötödik-hatodik kötetet vagy a harmadik omnibust jelentik. Így a filmben visszatérő szereplőként mutatnak be elvileg ismeretlen szereplőket, olyan, mintha valami sorozatba csöppennénk, aminek már ismernünk kellene az előzményét – ezt nevezem rajongói megoldásnak, hiszen azoknak, akik már olvasták ezeket a részeket, a beavatottság valóságát nyújtják. Avatatlanoknak pedig érdekes megoldás, épp a titokzatosság miatt. Hé, hiszen ezek itt a vásznon úgy viselkednek, mint akik ezer éve ismerik egymást, én pedig nem tudom, miért!

Bruttenholm professzor szerepére Ian McShane nem volt jó választás, színtelen lett, Mila Jojovich igen, bár ő is ripacskodott egy kicsit, de még belefért. A többiek elmentek.

Huszonhat éves pályafutása alatt sokat szenvedett a vörös behemót, de a rajongók előtt nagy pofára esése mégse volt a karakternek. Sok ember eleve azt gondolja az új Hellboy-ról, hogy Guillermo del Toro és Ron Pearlman trilógiát alkothattak volna, ehelyett újrakezdtek mindent. Aztán azt, hogy Mike Mignola mégiscsak producere volt a filmnek, aztán aki mégis megnézte, azt gondolhatja, hogy elég ügyesen kezdtek előről mindent, úgy, mintha nem is kezdtek volna újra semmit, hanem folytattak volna valamit, amit kicsit most máshogy mesélnek el.

Lénárd László