Pókember: Irány a Pókverzum!

„Ha még egy Pókember filmet látok, esküszöm, felakasztom magam!” Néhány éve így fakadt ki Emma Thompson a világ összes anyukája – és, lássuk be, rengeteg rajongó – nevében is. Elvégre Peter Parker eredetéttörténetét rövid idő leforgása alatt kétszer is volt szerencsénk megtekinteni, így hát semmi szükség nem volt arra, hogy ezt sokadjára is lenyomják a torkunkon. Ezt a Marvel Univerzum messziről el is kerülte. Nem így az Irány a Pókverzum! Meglátszik, hogy az egyik forgatókönyvírójának, Phil Lordnak köszönhettük A Lego-kalandot, aki a rengeteg agymenés közepette úgy volt, hogy ha már egy új Pókember születésének lehetünk tanúi, akkor kacsintva gyorstalpalót ad az első két percben az eredetiről.

Amitől az évek során messzire kerültünk. Míg Raimi mindent megtett, hogy az ő Peter Parkere egy meglehetősen átlagos srác legyen, meglehetősen hétköznapi problémákkal, addig itt már párhuzamos valóságokról és egy sereg alternatív Pókemberről beszélhetünk, akik közül az egyik egy humanoid rajzfilmmalac – már a történet szerint is, hiszen ez az első mozikban vetített, egész estét betöltő Pókember-rajzfilm. Egy évtizede még soknak, kivitelezhetetlennek, valóságtól és a nézői igényektől elrugaszkodottnak tűnt volna ez a koncepció: csináljunk animációs filmet párhuzamos valóságok Pókembereiről. Akkoriban még bőven elég volt egy mechanikus csápokkal összenőtt őrült tudós, hogy az egyszeri néző egy másik világban érezze magát. Akkoriban mind a közönség, mind a filmek egyszeri polgárjai számára egy Dr. Octopus nem mindennapi látványnak számított.

Csakhogy azóta ezt már ezerszer láttuk. Régen a szuperhősök külön-külön is különlegesnek számítottak, ma már megszoktuk, hogy a számos különböző karakter összefog, hogy megmentse a világot a marslakók legújabb inváziójától. Lassan öt éve, hogy az X-menből Logan utazott az időben, hogy eltöröljön egy komor jövőt – a közönség ugyanis addigra már annyira megszokta a természetfeletti képességgel bíró egyéneket, hogy el tudta fogadni, ha ehhez még egy fantasztikus elemet adnak. A kettőezres években ez még sok és nem jó értelemben véve képregényes lett volna.

De ha jól számolom, idén ez a hetedik szuperhősfilm – ezek a karakterek olyan megszokottá váltak, mint a kém, a nyomozó, vagy az esetlen romcom hősszerelmes. Ezzel pedig az alkotók teljesen tisztában is vannak. Régen Peter Parker Pókemberként még kiemelkedett a tömegből – Miles Morales ezzel szemben már része lesz valaminek. Igaz, hogy ezzel öt alternatív Pókembernek köszönhetően szembesül – akik közül az egyik egy humanoid rajzfilmmalac –, de valójában ezek ugyanazt a hivatást űző, de más személyiséggel bíró egyének. Ja, hogy így a szuperhősök behelyettesíthetők az orvosokkal és a rendőrökkel? Nos, talán nem véletlen, hogy a főhős szülői is ezt a két szakmát választották.

Ezt pedig jól tükrözi Peter és Miles viszonya is. Peter távolról sem a klasszikus mentor, aki azért adja át a tudását, hogy tanítványa megvívjon helyette; tanítgatja ugyan Milest, de csak annyira, amennyire mindannyian szárnyunk alá vesszük a zöldfülű újoncot, egyébiránt neki is megvan a maga baja és kötelessége. És ez a kapcsolat rejti a történet szívét-lelkét.

Nem mintha ez lenne a rajzfilm egyetlen erénye. Tanítani kellene azt, hogy Vezért egyetlen vonással miként teszik érdekessé és kedvelhetővé – és itt kell megdicsérnem a magyar szinkront is –, de kifejezetten ötletesek a képregényes megoldások, ahogy az is, miként csavar egyet egy meghatározó karakteren, ahogy telitalálat a stáblista utáni jelet vagy a Stan Lee cameo. Ugyan a grafika itt-ott kicsit darabos – és mintha ez egy új trend lenne, lásd a The Dragon Prince sorozatot –, de még bőven belefér.

Kaptunk hát egy új Pókember filmet, ami tisztában van azzal, hogy ez korántsem az első – és hát annyi alternatív Pók van még, hogy biztos nem is ez lesz az utolsó.