Michael J. Sullivan: Télvíz idején

Michael J. Sullivan ötödik Riyria kötete több szempontból is elismerésre méltó. Minden egyes kritikámban említettem, hogy Sullivan minden kötetével fejlődik, és egyre jobb íróvá válik – ugyanakkor azt is, hogy nem a Trónok harca által kijelölt utat követi. Ezt én eddig sem tartottam negatívumnak, és csak azért figyelmeztettem a nagyérdeműt, mert hát Martin eposza számít manapság a követendő stílusnak, a Riyria-krónikák pedig nem akarja kiforgatni a zsánert a négy sarkából.

Jelentem, a regénynek határozottan jót tesz, hogy nem követi a Trónok harca-féle vonulatot, sőt, sok tekintetben ezen irány képviselői példát is vehetnének róla. Az egyik, és legfontosabb, hogy Sullivan nem akar l’art pour l’art kísérletezgetni, hanem egy ütős történetet szeretne elmesélni, a már meglévő szálakat egybefonva, az eddig történtekre építve. Nem hoz be egy sereg új nézőpontkaraktert a kísérletezgetés végett, hogy aztán a történet szétforgácsolódjon, és nem is toporog egy helyben a cselekmény, csak azért, mert a szerzőnek valami nyakatekert ötlete támadt, amivel aztán nem tud mit kezdeni.

Tévedés ne essék, a kísérletezgetés fontos ahhoz, hogy valami újszerűt kapjunk. De még ennél is fontosabb az, hogy érezzük, a történet tart valahova, és a szerző nem rabolja az olvasója idejét felesleges körökkel, melyek egy idő után inkább unalmasnak, semmint innovatívnak hatnak. Persze, ebben Sullivan segítségére van az is, hogy az egész ciklust egy regénynek írta meg, amit aztán feldaraboltak, így sikeresen elkerülte a túlhordás veszélyét.

Emellett Sullivan ügyesen kiforgatja saját korábbi toposzait. Így bizony Hadrian kerül olyan helyzetbe, amiből nem mászhat ki tiszta lelkiismerettel, és Royce tervei is dőlhetnek dugába – és pont azok mentik meg őket, akiktől a legkevésbé sem várnánk.

A regény 350 oldalával megint csak szembemegy a minél hosszabb, annál jobb tendenciával – igaz, itt kell megjegyeznem, hogy az utolsó kötet 620 oldalt számol, de gondolom, a szálak elvarrására is kell hely –, ami elsőre nyúlfarknyinak tűnik, ám mégis bőven elég, hiszen a szereplőket ismerjük, a világot ismerjük, így bőven van hely a cselekmény számára.

A Télvíz idején tökéletes példa arra, hogy kell jó szórakoztató regényt írni, és bár a Trónok harca komplexitását nem célja elérni, azt maximálisan teljesíti, amit vállal – ebben pedig rengeteg fantasy regény példát vehetne róla.