Kilenc mondat – Molnár Gábor: 5Pallos #2

Első: Molnár Gábor 5Pallos-sorozata számomra több kérdést vet fel, mint amennyit egy ültő helyemben kezelni tudok, ezért is írom ezt a kritikát három részletben, és mint amennyit megválaszol.

Második: Ami nem kérdés, hogy Molnár Gábor továbbra is gördülékenyen beszéli a képregény nyelvét, kisujjából rázza ki a mangás esztétikát, szépen vezeti a szemet (pl a madárreptetős résznél különösen) – ezért én szívesen lapozgatom ezt a képregényt minden alkalommal, amikor leülök róla kritikát írni.

Harmadik: Ami kérdés, hogy kik a 5Pallos sorozat célközönsége: kikre gondol az alkotó, kik fogják a képregényt a) megvenni b) olvasni c) a történetet értékelni d) a poénokat fogni e) a magyar képregényes bugyorra (ami pontosan olyan szerkezeti egységekben rétegzett, mint a Pokol Danténál) tett utalásokon a szerzővel pajkosan összekacsintani.

Negyedik: Úgy tudom, a képregény jól fogy, az olvasók veszik, olvassák, értékelik, fogják, összekacsintanak – azonban a világ, amit Molnár Gábor létrehoz eleve szűk, eleve belterjes, sokszor naiv – nem túl nagy pazarlása ez a képregényes alkotói energiáknak?

Ötödik: Többször éreztem úgy olvasás közben, hogy ennek a kiadványnak nem vagyok a célközönsége, és nem tudok nem azon töprengeni, hogy vajon ki lehet az: nekem Benedek Elek modorossága a kimerevített tátott mangavigyorokkal és Leonardo DiCaprióval ebben a formában sok, én az egyikre szavazok, de nem mindre; szintén többször éreztem, hogy a belsős fájvpanelzos poénokból elég lenne kevesebb, igen, fogtam, a fájvpanelz menő, kitartó, nem temeti a képregényt, és valamit gondol az asztalpénzről, de nem jöttem rá, hogy mit – de igazából a kérdés, hogy vajon hány ember lehet a magyar képregényolvasók közül, aki ezeket fogja és értékeli?

Hatodik: A szerző jelenleg túl sokat vár olvasójától, és úgy érzem, keveset kínál azoknak a potenciális olvasóknak, akiken – önhibájukból, önhibátlanságukból, életkorukból, földrajzi koordinátáikból, közönyükből, ízlésükből, előképzettlenségükből adódóan – elvesznek a belsős poénok, beszólások, utalások, és csak a primer történet marad.

Hetedik: Szóval a kérdés, ami engem foglalkoztat, hogy mennyire hozzáférhető ez a 5Pallos-történet a nem belsősöknek, és  sztori érdekes, szórakoztató, kerek, a folytatás megvásárlására ösztönző marad-e a Facebookoldalon futtatott lábjegyzetelés nélkül?

Nyolcadik: A 5Pallos második része a „seregszemle” nevű eposzi kellékre hasonlít: készülődik a sereg, gyűlik az infó, zajlik a tervezés: én ezt a részt nagyon szeretem, mert már gyerekkoromban is mindig csak addig jutottam a legózásban, hogy megépítettem mind a négy űrbázist a hozzájuk tartozó dizájnerjárművekkel, de a csatákat már nem játszottam le – szóval nekem ez bejön, de érzem, miért mondja más kritikus, hogy lassú a történet.

Kilencedik: Örülök, hogy végre van olyan Epicline-képregény, amelyik talpraesett és vagány női hőst is felvonultat – remélem, a harmadik rész dinamikusabb lesz mint a második, és a szerző, immár a 5Pallos világának felépítése után izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokban próbálja ki karaktereit.

Szép Eszter