Marvels – Szuperhősök hétköznapi szemmel

A szuperhős-történetek természetesen a szuperhősökről szólnak – mindig is róluk szóltak, hisz ez az egész koncepció lényege. Azonosulásra kényszerít olyan emberekkel, akik nemritkán szinte isteni hatalommal bírnak – és micsoda érzés beleképzelni magunkat olyasvalaki helyébe, aki repülni tud, sebezhetetlen, gondolatolvasó, vagy épp egyetlen pillantással épületeket tud romba dönteni. A szuperhős-képregények menekülést kínálnak egy szürke világból, amiben a fizika és a kémia törvényeit nem lehet áthágni, egy olyanba, ahol bármi megtörténhet – és meg is történik. Mi értelme hát egy olyan sztorinak, ami ezeket az csodálatos hősöket a hétköznapi emberek szemszögéből mutatja? Erre a kérdésre adott kirobbanó erejű (és hihetetlenül sikeres) választ Kurt Busiek 1994-ben, amikor megírta a Marvels című minisorozatot. Ebben a Marvel Univerzum történetének négy fontos, és jól ismert eseményét mutatta be az utca emberének, konkrétan egy fotóriporternek a szemszögéből.

Phil Sheldon fotós ott van New Yorkban, amikor Phineas Thomas Horton tudós, mint egy modernkori Frankenstein, bemutatja a sajtónak teremtményét, az eredeti Fáklyát (original Human Torch), aki bár elszökik, és pánikot okoz, később a világ első szuperhőse lesz. Ezután felbukkan az atlantiszi Namor, és a város, Sheldonnal együtt, szemtanúja az első csatának két szuperlény között, akik félretéve nézeteltéréseiket, hamarosan bajtársként aprítják a nácikat a világháborúban, Amerika Kapitány oldalán. Aztán megjelennek az első mutánsok, akiknek érdekeit az X-Men képviseli, majd az emberek hitüket vesztik a szuperhősökben, sor kerül a Fantasztikus Négyes és Galactus harcára is, amiben majdnem odalesz az egész világ, és végül azt is megtudjuk, milyen hatással volt a fotóriporterre Pókember barátnőjének, Gwen Stacynek a halála.

Bár a szuperhősök hétköznapi emberek szemén keresztül való ábrázolására már korábban is akadt példa (gondoljunk csak a Bosszú Angyalai megjelenésére a ’80-as évek talán legjobb Marvel képregényében, a Daredevil: Born Again-ben), ilyen részletesen még egyetlen képregény sem merült el ebben a témában. Busiek pedig tudja, mit csinál, és a lehető legtöbbet hozza ki a koncepcióból. Bár Phil Sheldon, a főszereplő személyes, a hősök csatái által közvetetten befolyásolt története, abból adódó morális konfliktusai és magánéleti problémái meglehetősen elnagyoltak és nem mindig hitelesek (és olykor túlságosan közvetlenül vonja be őt Busiek a történetbe, ld. a pincéjében elbújó mutáns gyermek és Gwen Stacy esetét), de az utca emberének általonos reakciója elemei erővel jelenik meg az oldalakon. Rendkívül erőteljes a kétség, a félelem, a tudatlanság és a tehetetlenség ábrázolása, ahogy New York lakói ámulva és rettegve figyelik a hatalmasságok csatáit, anélkül, hogy értenék, mi is történik valójában – sorsuk ezen a ponton nem a saját kezükben van, hanem szuperhősökéiben, akiknek világa nekik elérhetetlen, akiknek motivációi számukra ködösek (főleg az aranykori sztorik idejében). Így képtelenek feldolgozni például annak tényét, hogy Namor, aki legnagyobb nemzeti hősük oldalán harcolt a háborúban, hirtelen minden látható ok nélkül a város elpusztítására tör.

Szintén ügyesen használja Busiek a rasszizmus kérdését is: a mutánsok megjelenésekor az egész közvélemény (még a főszereplő is) ellenük fordul, a szuperlények iránt addigra kialakult bizalom és szeretet a félelem és a gyűlölet felé sodródik, ami heves utcai lázongásokban éri el csúcspontját – majd pedig jön a totális kiszolgáltatottság, avagy hogyan éli meg több millió ember, hogy egy földönkívüli, istenszerű teremtmény az egész bolygót fel akarja emészteni. Ezeket a tömegérzelmeket kapja el az író nagyon hatásosan, ez az egész sorozat lelke: egyszerű emberekről szól, akik megpróbálnak normális életet élni egy abnormális világban, ahol mutánsok, idegnek, és egyéb szuperlények oly megszokott jelenségek, mint a filmsztárok, és ahol az irányítást, de még annak illúzióját is, náluk hatalmasabb lények kivették a kezükből.

A képregénynek emellett azonban van egy másik nagy erénye is, azt pedig Alex Ross, az illusztrátor szolgáltatja. Ross nem rajzolta, hanem kézzel festette a több mint 200 oldalnyi történetet, ami különösen erős realitásérzéket kölcsönöz neki. A kifinomult színhasználat, az olykor már-már fényképszerűen elkapott pillanatok nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a Marvels igazán hiteles és átérezhető legyen, és nem mellesleg, a tradicionálisan rajzolt képregényekkel szemben művészileg is kiemeli a sorozat egyéni perspektíváját. Így, bár Busiek a főszereplő egyéni szemléletmódját nem tudja igazán kihasználni, és inkább csak a tömegreakciók terén jár sikerrel, ráadásul az említett Born Again pár panelja zsebrevágja az egész sorozatot, Ross munkája részben ezért is kárpótolja az olvasót. Azóta pedig egyre-másra születnek a hasonló alkotások. Egy évvel a Marvels után jelent meg Warren Ellis saját verziója a sztorira (Ruins), majd jött többek közt az Astro City, a Kingdom Come és a Powers. És ugyan ezek közül nem egy jobb, mint Busiek minisorozata, azért mindenképpen érdemes elolvasni azt is.

8/10
Megjelenés: 1994
Történet: Kurt Busiek
Festés: Alex Ross

Olórin, 2008. március 8.