Már írtam az Uncanny Avengers első számáról, az akkor megfogalmazott dilemmáimat továbbra sem oszlatta el a második szám, mi több: csak tovább gazdagította őket. A jó X-Men sorozatok írásának egyik alapfeltételévé vált, hogy nem hívjuk fel a figyelmet a mutáns-ember ellentétben rejlő elementáris hülyeségekre, amit a Marvel szerkesztőinek még mindig nem sikerült orvosolniuk. Nevezetesen: egy ponton túl nincs értelme a szembeállításnak… különösen, ha az ember sorsának ügyét felkarolni vágyó nemezisek eredettörténetüket leszámítva alapvetően megkülönböztethetetlenek random mutánsoktól. Hogy ennek az ellentmondásnak a kibontása lenne az alapkoncepciója Remender sorozatának? Erre a kérdésre megint csak nem kaptam választ. A Havok vezette Avengers osztag viszont még mindig érdektelen, s Rogue, illetve Scarlett Witch továbbra is unszimpatikusak – utóbbi nyilván nem az aktuális író hibája, ám régen rossz, ha valahol azért drukkolok, hogy Red Skull minél brutálisabban bánjon a két hölgyeménnyel. Egyre nagyobbá válik, azon kérdés mögött álló kérdőjel, hogy méltó-e az Uncanny Avengers a Marvel NOW! zászlóshajója címre, a helyzeten pedig tovább ront, hogy Cassaday szabados határidő-értelmezésének köszönhetően hivatalosan is kéthavi rendszerességgel megjelenő sorozattá devalválódott. 4 dolláros alapár, szabványterjedelemért, kéthavonta? Nem lesz ez így jó, Brevoort, nagyon nem.
Nem jutottam el odáig, hogy az első számtól kezdve végigolvassam az eddig megjelent WatX számokat, így fogalmam sincs, hogy a NOW! előtt is hasonlóan agyf@sz kategóriába tartozott-e a sorozat – annyi biztos, hogy az általam olvasott három számot egy hajszál választja el attól, hogy rájuk kerüljön az epilepsziás roham eshetőségére figyelmeztető címke. Meg sem próbálom összefoglalni az eddigi cselekményt, íme hát a címszavak: gyilkos méhek kontra gyepszőnyeg, tanári álláshirdetés, kómában fekvő földönkívüli, vércápa, rémálomcirkusz, Frankenstein. Közel egy időben szembeszültem a véresen komoly (Thor), s a szabadjára eresztett Jason Aaronnal, eddig mindkét oldala tetszik a fickónak – egyedüli problémám, hogy a számos őrült ötlet mellett alig jut hely a karakterábrázolásnak, pedig igazán kíváncsi lennék Kid Omegára és Genesis-re. Nick Bradshaw rajzai ellenben nem tetszenek annyira, az emberalakjainak arca mintha aránytalanul nagy lenne a fejek méretéhez képest, ami sajátos rajzfilmhatást eredményez – erre még mintha Laura Martin színei is rájátszanának, pedig mindezt a teen célközönség még nem tenné indokolttá. Aaron miatt továbbra is követni fogom a sorozatot, ám a mostaninál hozzá illőbb rajzoló reményében.
Ettől a címtől tartottam leginkább, az ajánlókat olvasva ugyanis az a benyomásom támadt, hogy a Legacy támaszkodik majd leginkább az előzetes kontinuitásra. Szerencsémre azonban Spurrier rendkívül elegánsan építette be az ilyenkor kötelező expozíciót. Akinek halvány lila gőze sem volt arról, hogy Charles Xaviernek van egy potenciálisan mindenható, disszociatív skizofréniában szenvedő fiacskája, nem kell megijednie: ezzel a mondattal mindent elmondtam, amit előzetesen tudni érdemes az alapkoncepcióról. Kellemes meglepetést okozott tehát a képregény, ettől függetlenül közel sem tartom tökéletesnek: nyilvánvaló, hogy a kiadó a Brandon Graham körüli újdonsült őrületet meglovagolva egyfajta mainstream konvencionalitás és Heavy Metal/2000 AD féle absztrakció közötti képregénnyel próbált előrukkolni, ám a második számmal nyilvánvalóvá válik, hogy mégis inkább a megszokás irányába hajlik a Marvel keze. Pedig a Prophet sikere óta tudjuk, hogy nem kell mindent szerencsétlen olvasó szájába rágni ahhoz, hogy megeméssze az esetenként kihívásokkal teli olvasmányt. A kísérletezés mindenesetre értékelendő, kérdés, hogy meddig tart az érdeklődés egy ilyen marginális karakter iránt. Talán a Legacy is olyan showcase sorozattá lép elő, mint amilyen a Presents a DC-nél? Mit nem adnék, ha beleláthatnék néha Axel Alonso fejébe…