Marvel NOW! 2012. November

[toc]Gondoljon ki mit akar az ilyen nagyszabású relaunch-okról, abban mindenesetre egyetérthetünk, hogy közelebb hozzák egymáshoz az öreg motoros rajongókat és az alkalmi olvasókat. Mindkét csoport számára izgalmas időszakot jelent az új első számok, illetve megújult címek megjelenése előtti várakozás, s összeköti őket a szimpatikus változásokért való lelkesedés, s a kevésbé tetszetősek miatt érzett aggodalom. A képregényipar szereplőinek korábbi munkásságát tüzetesebben ismerők ugyan már előzetesen képet alkothatnak egy-egy új cím várható színvonalától, sokszor ők sem képesek kibújni az újdonság varázsa alól, ami másokat visszatérésre, sőt, esetenként a képregények világába történő belépésre késztet.

Én magam abban a különleges helyzetben vagyok, hogy bár évek óta lelkesen bújom a klasszikusokat, a „kortárs”, tehát friss megjelenések követése egy-két kivételes címtől eltekintve mindig kimaradt az életemből, különösen amikor a Két Nagy kiadó (DC, Marvel) kínálatáról volt szó. Az évekre, évtizedekre visszanyúló történeti folytonosság riasztóan hatott, s az egyébként interneten fellelhető remek összefoglalók sem könnyítették meg a helyzetem, ugyanis nálam csupán annyit értek el, hogy inkább a felzárkózás hálátlan ösvényére lépve hónapokat áldozzak egy-egy korszak válogatott tanulmányozására. Mondanom sem kell tehát, hogy a tavaly indult New 52 esetemben mennyire ért célt, s hogy mennyire hálás vagyok a Marvel fejeseinek azért, hogy a Point One programon túl megörvendeztettek a legeslegjobb beugróponttal, a Marvel NOW!-val. Kötelességemnek érzem tehát hogy pár mondattal beszámoljak a vadi új kiadványcsalád egyes címeivel kapcsolatos benyomásaimról.

A+X #1-2

Régi vesszőparipám, hogy az amerikai mainstream-ben nincs elég antológia, pedig a szuperhősök gyökerei elválaszthatatlanok ettől a formátumtól. Az A+X némileg pótolja is ezt az űrt és nem is: az eddig megjelent két szám borítói már önmagukban arról árulkodnak, hogy eredendően team-up képregényről van szó, ami elsősorban a szerepeltetett karakterek rajongóinak kedvez, mégis az eddig látott történetek többé-kevésbé teljesítették az önmagában kerek rövid történet feltételeit. A füzet eleji összefoglaló oldal tanúsága szerint sem a Marvel NOW!-t felvezető Avengers versus X-Men sem pedig bármi egyéb korábbi Marvel univerzumában lezajlott fontosabb esemény előzetes ismerete nem szükségeltetik ahhoz, hogy az egyszeri olvasó értékelni tudja az egyes számokat, ettől függetlenül nem látom, hogy ez az önmagával szemben támasztott elvárás miért lenne akadálya az eddig látottaknál némileg komplexebb történetek kivitelezésénél, mint amelyek például a Marvel progresszív időszakában kiadott X-Men Unlimited oldalain láthattunk. Félreértés ne essék, remekül szórakoztam Chris Bachalo gyönyörűen rajzolt Black Widow és Rogue, illetve Peter David párbeszédeiben remekelő Kitty Pryde és Tony Stark történetén. A színvonal tehát adott, már csak mintha a kísérletezéshez szükséges merészség hibádzna.

All-New X-Men #1-2

Bobby Drake költőien feltette a kérdést, hogy az a Scott Summers, aki Xavier első tanítványaként a mutánsok és emberek békés együttélésének ügyéért esküdött fel, vaj’ mit szólna, ha látná mostani önmagát, ahogyan két lábbal tiporja mestere eszméit és hagyatékát. Az újabb evolúciós változás előszobájában álló Beast kétségbeesésében pedig még ennél is továbbmegy: nem az a kérdés, hogy mit szólna, hanem hogy mi történne a két személyiség találkozásakor, s ha e találkozás következményeinek lehet bármi pozitív hozadéka, elszalasztható-e a lehetőség, még mielőtt minden végleg a feje tetejére áll. Rendkívül ellentmondásos premissza ez, ugyanis bármilyen megoldást is talált Bendis az időutazással járó kötelező paradoxonok kivédésére, annak mind e cím rövidtávú cselekményére, mind pedig a Marvel univerzumát alapjaiban meghatározó hosszútávú fordulópontokra olyan hatást gyakorolhat majd, ami minden eddigi eventnél jobban felforgathatja a status quo-t… kivéve persze, ha Bendis végül ugyanezzel a lendülettel hirtelen mindent meg nem történtté varázsol, illetve „az egész csak álom volt” jellegű megfutamodást választja. Én mindenesetre bizakodó vagyok, az eddig megjelent két számra írástechnikai szempontból egy szavam nem lehet, a Bendis-re jellemző allűrök nem öltenek idegesítő méreteket. Egyedüli probléma talán (Wolverine egy ponton történő vitathatóan karakteridegen megnyilvánulásán túl), hogy Immonen megkísérelve a lehetetlent, nem keretbe próbálja foglalni a Bendis-féle terebélyes párbeszédeket, hanem egy-egy pillanat megragadásával törekszik a folytonosság megteremtésére, ami viszont az aktuális párbeszédektől olykor lényegesen elütő arckifejezéseket eredményez (Kitty Pryde egy képkockán mintha épp zokogni készülne, miközben a mondandója sokkal inkább elhivatott határozottságot sugall). Ilyesmit eredményezhet az író és rajzoló közti kommunikáció döcögőssége, illetve utólagos szerkesztői beavatkozás – bármi is áll a háttérben, reméljük mind ritkábban lehetünk ilyesminek tanúi, nem kellene banális hibákon elbuknia a Marvel NOW! eddigi legizgalmasabb címének.

Oldalak: 1 2 3 4 5