Marvel NOW! 2012. November

Journey into Mystery #646

Az imént már emlegettem Kieron Gillen zseniális run-ját, a Fear Itself keretében új életre keltett Journey into Mystery-t. A tinédzser testben újjászülető Loki története egy gonoszságra predesztinált antihős kalandjait mondja el, aki végzete eszközeit felhasználva próbál jó célokért küzdeni, hol szeretet, hol hűség, hol kötelességtudat által vezérelve. A most Sif-et, a Thor és kompániájának legismertebb nőtagját középpontba állító új JiM pedig mintha egy önzetlenségre és önfeláldozásra predesztinált hős önös céljairól, lehetséges bukásáról vagy talán megmeneküléséről szólna, próbálna szólni. Nehéz egyértelműen megítélni a dolgot: egyrészről az első szám okosan csak sugallni próbál, másrészről viszont, s ez itt már negatív kritika, Kathryn Immonen mintha megfeledkezne a jó asgardi történetek fennkölt szóvirágai és a rosszakat jellemző cirkalmas ömlengések közötti vékony, ám annál fontosabb határvonalról. Míg Gillennél egyszer sem éreztem szükségét többszöri visszaolvasásnak, addig itt majd minden sort legalább kétszer kellett végigfutnom. A koncepció, illetve premissza örvendetes, az írás terén megmutatkozó megvalósítás már kevésbé. Szerencsére Valerio Schiti rajzai feledtetni tudták az írás hiányosságait – az új JiM a Marvel NOW! szemnek talán legtetszetősebb képregénye. Méltó kihívója Azzarello Wonder Woman-jének? Nos, ez még a jövő zenéje.

Red She-Hulk #58-59

Jeff Parker több ízben a szánkba rágja, hogy Betty Ross Red She-Hulkká változva is megőrzi eredeti énjét és racionalitását, így a szuperkatona 2.0-ás program ellen intézet támadásai mögött céltudatosságot kell feltételeznünk. Valaki elárulná, hogy a végeredmény tekintetében ez mit számít? Ugyanúgy rombol, ugyanúgy gyilkol, s ugyanolyan megállíthatatlan, mint a két bal lábbal kelt klasszikus Hulk, így pedig, hogy Jeff Parker egy pillanatot sem szán karakterrajzra, annyira érdektelen az egész, hogy csak komoly megpróbáltatások árán sikerült végigküzdenem magam a két számon. Pagulayan & Alves duó rajzai így minden érdemük ellenére pocsékolásnak tűnnek. Értem én, hogy számos kritika érte a Marvelt, amiért év elején egy füst alatt kinyírták az összes női címszerepű sorozatukat, de egyrészt azóta némileg kompenzálták a dolgot, másrészt pedig ha nincs mit mondaniuk egy-egy karakterrel, akkor jobb, ha inkább nem is mondanak semmit.

Thor – God of Thunder #1-2

Legyünk őszinték: még Fraction legengedékenyebb apologétái sem tudnak mentséget találni a Thor #615, illetve a The Mighty Thor óta tartó szégyenmenetre, különösen amennyiben azt Straczynski, illetve Gillen asgardi sorozatoknál nyújtott teljesítményéhez hasonlítjuk. Ha volt olyan cím, amely az Avengers-nél is jobban igényelte a vérfrissítést, az minden kétséget kizáróan Thor volt. Én magam nem értettem a Jason Aaron körüli felhajtást – még mindig nem jutottam el a Scalped elolvasásáig, a Marveles munkái pedig valami oknál fogva mindig kimaradtak, így csendes közönnyel fogadtam a hírt, miszerint hozzá került a megújult Thor ongoing. Szánom-bánom bűnömet. A három idősíkon futó történet, amely az ifjú kalandor, a bizonyított bajnok, s utolsóként állva maradt főisten Thor szemszögéből meséli el az istenek titokzatos mészárosával való megpróbáltatásait, több ízben is zseniális. A három történetszál nem olcsó trükk (pedig végeredményében három Thor-t kapunk egy képregény áráért), hanem együtt szerves egészet alkotnak, miközben végső soron három teljesen eltérő elbeszélő stílust képviselnek (kaland, bűnügyi történet és metálba illő akció-orgia). Esad Ribic művészete (a pusztán „rajz” jelző méltatlan lenne) tökéletesen választás volt, még a főgonosz dizájnját (tangás Voldemort) is elnézem neki.

Oldalak: 1 2 3 4 5