Marvel NOW! 2012. November

Fantastic Four + FF #1+1

Kevés dologgal kapcsolatban vagyok vaskalapos, de amikor egy tudományhoz nyilvánvalóan egyáltalán nem konyító íróra bíznak egy deklaráltan tudományt népszerűsítő SF sorozatot, azért harapok. Hány éve haltak ki a dinoszauruszok, Matt? 65 millió éve! Akkor hogyan küzdhetne első blikkre Theropoda csoportba tartozó óriáshüllő ellen a Fantasztikus Négyes 2.66 millió évvel ezelőtt tett időutazásuk során? Sehogy! És ha már itt tartunk, miért kell felelőtlen s*ggfej módjára ábrázolni Reedet? Azt hittem már rég túl vagyunk azon, hogy eltitkol dolgokat a családja elől, azon az alapon, hogy nem akar érzelmi felindulást kelteni bennük. Nagyon remélem, hogy megéri majd ez az űrkirándulás, máskülönben valószínűleg a Fantastic Four lesz a Marvel NOW! legnagyobb vesztese. Szerencsére az FF-ről ugyanez nem mondható el, Allred láthatóan elemében találja magát Scott Lang és a Future Foundation növendékeinek írásakor, s az Allred házas- és alkotópárral is remekül kiegészítik egymást. Nagyon remélem, hogy hamarosan elválik egymástól e két testvércím útja, ugyanis nehéz lesz fenntartani az FF által megelőlegezett színvonalat, ha a Fantastic Four esetlegesen visszahúzza. Különben is szeretnék külön-külön írni az egyes címekről, ám a mostani felállásban ez egyelőre lehetetlen.

Indestructible Hulk #1

Bruce Banner végleg megelégeli, hogy a Marvel univerzumának géniuszai mellett mindig kispadra szorul destruktív énjének köszönhetően, úgy dönt tehát, hogy a szélmalom lapátját megakasztva nyugodtan pillanatában ajánlatot tesz a S.H.I.E.L.D.-nek, ahol is felajánlja szolgálatait a szervezetnek kutatásainak támogatásáért cserébe. Minden tiszteletem Mark Waidé, s Leinil Yu árnyékolással történő játékát is zseniálisnak tartom – de még úgy is lerágott csontnak tűnik a koncepció, hogy a Marvel nagyágyúi közül talán Hulkról olvastam a legkevesebb történetet. Az időzített bomba motívum sem javít a helyzeten – ennél kézenfekvőbb, mondjuk ki: közhelyesebb formula aligha használható fel a karakter esetében. Pedig érződik a potenciál, az új Mad Thinker villain érdekes (anti)hős-nemezis dinamika alapját képezhette volna, kár hogy ugyanezzel a lendülettel ki is esik a képletből. Az alkotógárda miatt még hagyok esélyt a címnek, azonban egyáltalán nem voltam elragadtatva az első eresztéstől.

Iron Man #1-2

Kieron Gillen munkássága az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezése volt számomra, eddig egyetlen Marvel számára írt limitált sorozata sem okozott számomra különösebb csalódást, a Journey into Mystery run-ját (Kid Loki saga) pedig az elmúlt év egyik legnagyobb teljesítményének tartom (nem mintha a Fear Itself even egyetlen valamire értékelhető sorozata cím nem lenne önmagában teljesítmény). Pontosan ezért szorult össze a torkom, amikor megtudtam, hogy Greg Landdel osztották be Iron Man új sorozatához. Aki nem tudná: Greg Land hírhedt arról, hogy nem csupán fotóreferenciát használ, de bizonyíthatóan átmásol (tracing) és újrahasznosít, sokszor pornográf magazinokból az emberalakok ábrázolásához. Külön vita tárgyát képezhetné, hogy ez szakmailag és erkölcsileg mennyire helyes és támogatható, az viszont tény, hogy a Land által ábrázolt arcok két lábbal tiporják az „uncanny valley” határvonalát. Arra pedig végképp nincs mentség, hogy ugyanazt az arckifejezést két számon belül minimum háromszor láttam visszaköszönni. Nem akarok elfeledkezni Land érdemeiről sem: Tony páncélban aprító akciójelenetei még akár tetszetősnek is nevezhetőek. A történet, hiába jól írtak a párbeszédek, tizenkettő egy tucat: kísért a múlt, Extremis visszatér, meg kell állítani a technológiai elterjedését, mielőtt rossz kezekbe kerül, hujjujúj. Egyedüli érdekesség a Tony-t elmaradottabb technológiája ellenére pusztán képességei révén legyőző páncélos pilóta premisszája, akivel Gillent ismerve hosszútávú célja is lehetnek az írónak – reméljük a következő arc-ot már más rajzolóval közösen jegyzi, attól ugyanis nem kell tartanunk hogy idő előtt lefújnák a sorozatot.

Oldalak: 1 2 3 4 5