Marvel filmek: Daredevil – A Fenegyerek

Fenegyerek 1964 áprilisában debütált saját képregényében, és mint az összes hatvanas évek elején alkotott Marvel hős, őt is Stan Lee alkotta meg – ezúttal Bill Everett és Jack Kirby segítségével. Fenegyerek koncepciója arra épül, hogy a vak emberek az átlagos embernél fejlettebb érzékekkel rendelkeznek, hogy így pótolják látásukat. A Pokol Konyhájában élő fiatal Matt Murdock elveszíti szeme világát, mikor egy baleset következtében egy radioaktív anyaggal teli konténer tartalma ömlik rá. A szer hatására azonban emberfeletti hallásra, szaglásra, ízlelésre és tapintásra tesz szert. Felnőve nappal ügyvédként segít a rászorulókon, éjszaka pedig álarcos igazságosztóként.

Képességeivel és háttértörténetével pedig tökéletesen beleillik a Marvel esendőbb, emberibb karakterei közé – nemcsak szegény családból származik, mint Pókember, de emellett testi fogyatékossággal rendelkezik. Míg Batman és az Aranykor többi hőse még minden szempontból tökéletes fizikummal bírtak, addig a Stan Lee tollából származó karakterek közül nem egy gyengébb testi adottságokkal bírt – elég csak a tolószékes Xavier professzora vagy a szívbeteg Tony Starkra gondolni.

Fenegyerek azonban korai debütálása ellenére sokáig kereste a helyét, és csak a hetvenes évek legvégén találta meg Frank Miller segítségével, akinek többek között a Sin City-t vagy a Batman – Az első évet köszönhetjük. Addig a karakter nem tudott kitörni Pókember árnyékából, és ezen az sem segített, hogy a sok nevetségesebb ellenfele – Gólyaláb, Bagoly, és a Joker klón Bolond – mellé Peter Parkertől örökölte ősellenségét, az alvilágot irányító Vezért. Miller azonban gatyába rázta a karaktert, és onnantól kezdve Fenegyerek pályafutása meredeken ívelt felfelé, és olyan alkotók keze között fordult meg, mint Brian Michael Bendis, a Shop-Stopot jegyző Kevin Smith vagy Ed Brubaker, akinek többek között a Tél Katonáját is köszönhetjük.

Teljesen érthető hát, miért csapott le rá a 20th Century Fox az X-men és a Fantasztikus Négyes mellett. Magányos hős, aki kicsit olyan, mint Pókember, kicsit olyan, mint Batman, esendő, gyarló, ennek megfelelően könnyen pozícionálható. Szerencséjükre ráadásul még egy nagy nevet is sikerült szerezni a főszerepre Ben Affleck személyében, aki elmondása szerint mindig is nagy rajongója volt a karakternek.

A Daredevil – A Fenegyerek mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Így, moziba kerülése után több mint egy évtizeddel kicsit olyan érzést vált ki az emberből, mint amikor tiniként egy helyi pincekoncertre látogatott el – érződik az elődök hatása, egy csomó minden korrekt, ennek ellenére nem az igazi, ugyanakkor valahol nem is vártunk mást. Ezt talán legjobban azzal szemléltethetem, ha a két korábbi szuperhős névvel, az X-mennel és a Pókemberrel állítom szembe.

Ugyanis mind az X-men, mind a Pókember mert új utakat keresni, ám ennek következtében a hibáik is látványosabbak voltak. Az X-menben becsülendő a politikai mondanivaló, de a párbeszédek attól még itt-ott erőltetettek. A Pókemberben hős és gonosztevő közös, de ellentétes irányú útja nagy plusz volt, de jó néhány elem – Zöld Manó jelmez, szerelmi szál, hősünk megmentésére siető tömeg – igencsak fogcsikorgatósra sikerült. A Daredevil – A Fenegyerekben ehhez képest nincsenek ilyen jellegű ambíciók, nincsenek emlékezetes elemek, de ezt ellensúlyozandó kevesebb is azon jelenetek száma, amikor az ember kínosan feszeng.

Ugyanakkor ez az a film, ahol hősünk „Igazságot!” kiált, mielőtt bele veti magát a harcba. Ez az a film, ahol hős és szerelme egy rögtönzött harci jelenetben ismerkedik meg, civilben. Ez az a film, ahol Matt apja fia biztatására nyeri meg a bundázott meccset, hogy aztán halálra verjék. És ez az a film, ahol szerelmi vallomás előtt és temetésen egyaránt esik az eső, noha hősünk képességének köszönhetően ebben van egy érdekes csavar.

Bizonyos elemek meglehetősen kifejtetlenek maradnak – nem sokat tudunk meg Matt és gyóntató papja kapcsolatáról, vagy a Fenegyerek után nyomozó Ben Urich-ról, ahogy az is meglehetősen felskiccelt, miért is akarja megölni Vezér Elektra apját. Mások, mint amikor Matt akaratán kívül ráijeszt egy kisfiúra, vagy a mód, ahogy megpróbálja kiszűrni a világ nyomorát, teljesen eltaláltak.

Az öltözködős jelenet nélkül viszont meglettem volna, mert az egy-az-egyben a korábbi Batmaneket juttatta az eszembe. Persze hősünk echolokációja révén denevérebb a Denevérembernél, míg filmbéli mozgáskultúrája pókszerűbb a Pókemberénél. Annak ellenére, hogy elméletileg neki csak az érzékszervei változtak meg, nagyobb agilitással mozog, mint Raimi Pókembere.

Ami a szereplőket illeti, bár Affleck alakítása nem tartozik a legemlékezetesebbek közé, és bár Jennifer Garner itt más szerepeivel szemben szörnyen műnek fest, valahogy a kapcsolatukban mégis több szikra van, mint az X-men szerelmi háromszögében és a Pókember románcában együttvéve. Ami a gonoszokat illeti, a megírt szerepüket az egydimenzióssággal lehetne jellemezni, amiből aztán mind Colin Farrell, mind Michael Clarke Duncan a maguk módján próbálják meg kihozni a legtöbbet.

Farrell Célpontja a túlpörgetettségével leginkább a kilencvenes évek elszállt gonosztevőit juttatja eszünkbe, designjában viszont jó pont, hogy a célkereszt a homlokán egy tetoválás, nem pedig a maskara része. Duncan Vezére sokkal érdekesebb, már csak az okból is kifolyólag, mert a szerepeltetése nagy vihart kavart. A képregénybeli Vezér ugyanis fehér – ugyanakkor eredetileg fekete lett volna, csak a Marvel akkori szerkesztője félt attól, hogy a kiadót emiatt rasszistának találják. Michael Clarke Duncan azonban akkora karizmával rendelkezett, hogy annak tényleg saját felhőkarcoló kellett, így a végső összecsapásban nem is Ben Afflecknek szurkolunk. (Arról nem beszélve, hogy a Vezért korábban játszotta már John Rhys-Davies is, aki a szerepért nem volt hajlandó leborotválni a szakállát.)

Említenem kell, hogy ilyen vagy olyan formában utalnak az összes fontos képregényalkotóra, akiknek a keze között megfordult a karakter – Frank Millert például Célpont egyik áldozataként láthatjuk, Kevin Smith-t pedig kórboncnokként, illetve láthatjuk Jon Favreau-t ügyvédként, ami csak a Vasember után visszatekintve válik érdekessé. Ahogy amellett sem mehetek el szó nélkül, hogy a filmet már csak zeneszámok alapján is belőhetjük időben, ugyanis rendre az akkori slágerek csendülnek fel benne, amitől a film többször is egy nagy videoklip benyomását kelti.

De mint mondtam, a Daredevil – A Fenegyerek nem több pincekoncertnél. Ami azonban még mindig jobb a hakniknál. Nem kell félni, nem sokára ezek is bemutatásra kerülnek.

Stan Lee cameó: a frissen megvakult ifjú Matt akadályozza meg a film elején, hogy az öregúr gondatlanul lelépjen a járdáról.