Marvel Extra 1 – egy kezdő marveles szemével

A kingpin kiadó egyik legújabb kiadványa követi a Semic által a ’90-es években kéthavonta megjelenő Marvel extra című füzetek hagyományát: betekintést enged hazánkban kevésbé ismert, vagy legalábbis keveset szerepelt Marvel hősök kalandjaiba, ezzel változatos ízelítőt nyújtva a képregényvilág egyik legkiterjedtebb univerzumából.

Jó előre szeretném leszögezni, alapvetően DC rajongó vagyok, a Marvel univerzumot főként a filmekből, illetve a 90’es években futó Pókember rajzfilmsorozatból ismerem. Mikor a Vasember film megjelenése táján úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok az eredeti, képregényes világgal, a magyar piacon megjelenő kiadványok közül a Bosszú Angyalai: Káosz-ra esett a választásom. Sajnos ezt a döntésemet alaposan megbántam. Ez a történet ugyanis a csapat végnapjait írta le, kezdésnek a lehető legrosszabb választás volt. Ezután jó ideig nem próbálkoztam a Marvellel, míg meg nem hallottam a hírt: a Kingpin 4 független sztoriból álló antológiát készül kiadni. Sokáig érleltem magamban a döntést, míg végül szülinapomra megleptem magamat a kiadvánnyal. És ezúttal nem bántam meg.

A kötet első története egy igazi old-school Pókember képregény az Ezüst-korból. Nagy izgalommal vágtam neki, gondolván, most végre megtudhatom, milyenek voltak Peter Parker korai kalandjai, ám ahogy haladtam előre, egyre inkább lanyhadt a lelkesedésem. A sztori szájbarágóssága, amit a gondolatbuborékok folytonos használata okoz, nagyon lelassítja, kissé vontatottá teszi a történetet. A képregény mentségére csak a korát tudtam felhozni, elvégre az Ezüst-kor nem épp a “legdicsőbb” korszaka a műfajnak. Maga a sztori is elég egyszerű, ámde egy dolog hatalmasat dob az értékén, és ez pedig a “nosztalgia faktor”. A rajzok, a párbeszédek és maga a cselekmény is sugározza a kor hangulatát. Egy másik korszakba nyújt betekintést, (erre remek példa a cigiző Gwen Stacy, ami manapság helképzelhetetlen lenne pozitív karakter esetében) ami számomra összességében pozitív élményt adott.

A második sztori középpontjában két szereplő áll: Hulk és Rinó. Két nagydarab szupererejű mamlasz a törvény két különböző oldaláról. Én itt ismerkedtem meg a szürke Hulkkal, aki intelligens, és a végletekig cinikus, ellentétben az általam filmekben ismert zöld verzióval, akit ugye senki sem az eszéért szeret. Sokkal élvezhetőbb a figura ezen interpretációja, mert nem csak morog, és magát egyes szám 3. személyben megnevező mondatokkal, hanem humoros, arrogáns megjegyzésekkel kommentálja az eseményeket.
Rinóról, akit eddig Pókember borsóagyú ellenfeleként ismertünk, megtudjuk, hogy valójában ő is érző lélek, aki magányos Karácsony estén, mert szokatlan megjelenése miatt még a hajléktalanok is félnek vele tölteni az ünnepet. A történet további, bunyókkal átszőtt része óriási és maga a konklúzió is nevettető. A 4 történet közül ez tetszett legjobban, habár a rajzok talán itt a leggyengébbek (a sztorihoz abszolút passzolnak, de néhol már zavaró az az “egyszerűség” ami jellemző rá).

A második kedvencem a harmadik történet, ami két hős a Pókember és a Fáklya barátságát, rivalizálását mutatja be. A történet kettejük kapcsolatára fókuszál, így emberi oldalukról ismerhetjük meg őket, nem pedig a “világmegváltó félisten” státuszukban. A történetbe némi akció is vegyül, de a középpontban a két hős humoros, remekül megírt párbeszédei állnak, (a kedvencem Peter Ben bácsikra vonatkozó szövege) amik közelebb hozzák, átélhetővé teszik a Peter és Johnny életét. A sztorit lezáró családi ebéd, és montázs pedig egyszerűen bájos.

A negyedik történet középpontjában Deadpool, a poénkodó zsoldos áll, aki egy “baleset” folytán visszautazik az időben a kötet első sztorijának időpontjába, Ez a rész gyakorlatilag a pókemberes sztori paródiája, melybe néhol egy-két önálló történeti szál is vegyül. A poénok nagy része főleg az eredeti képregény paneljaival, szövegeivel összehasonlítva ütnek, így a kettő egy jó keretet ad a kötetnek. Deadpool beszólásai (főleg az Osborne-ok haját illetően) többnyire humorosak, ám a folyamatos viccelődés sajnos egy idő után fárasztóvá, elcsépeltté válik. A főszereplőkről szinte semmit nem tudunk meg, így eléggé egysíkúak maradnak. Sajnos ez a történet kevéssé nyerte el a tetszésemet, bár ebben valószínűleg szerepet játszott, hogy a sok pozitív vélemény után némi elvárással kezdtem bele.

A kötet a Kingpintől megszokott igényes formában jelent meg, és a belbeccsel összevetve abszolút megéri az árát. Az alcím (Hulk a Télapó ellen) és a borítókép kellően vásárlócsalogató (többek között engem is hozzásegítettek a képregény megvételéhez), így részemről kizárólag dicséret illeti a kiadót, remélem, még a közeljövőben megjelenik a következő rész – legalább egy kiadós Szürke-Hulk sztorival. Minden kezdő marvelesnek melegen tudom ajánlani a kötetet, mert kiváló betekintést nyújt Pókember univerzumába, a hardcore fanoknak pedig természetesen szintén kötelező vétel.

Langer Dániel
2011, szept. 15.