Magyar Szuperhős Mesék magazin

„Formátumunkban, melyet Képes Krónikáknak nevezünk, minden oldalnyi szöveghez egy teljes oldalas illusztráció tartozik. Az írott szavak és a képi megvalósítás együtt teszi ki a történetek egészét. Ebben a kötetben három Képes Krónika található, bemutatva hőseink, Hungária Kapitánya és Harcsa Huszár születését, valamint első közös kalandját” – áll a nemrég megjelent magazin, a Magyar Szuperhős Mesék bevezetőjében.
Miért túlzás ez?
Mert a szöveg magában is megállja a helyét. Nincs szükség az illusztrációk kihangsúlyozására, nincs szó újabb médiumról, ami átmenet lenne a képregény és az irodalom között. Ezek a történetek illusztrált mesék, legtöbbször szépen, igényesen, izgalmasan. De olyan nagy hagyománya van ennek a magyar irodalomban! Kiváló illusztrátoraink vannak, és kiváló meséink, regényeink.
Az alkotó fantázia jó szövegek esetén magától is létrehozza a belső látványt, itt is megelevenednének maguktól a történetek, alakok. A képek nem szerves részei a szöveg szövetének. Ez a magazin nem ettől különleges. Hanem attól, hogy szuperhősökről szól a gyermek-ifjúsági mesék sajátos nyelvén, ez a téma pedig nem ismerős ebben a nyelvi közegben. Kiváló varázslók vannak (pl. Csilicsala, a kétbalkezes), de szuperhősök ?
A borítón hat pluszos karika van, azaz hat éves kortól ajánlott olvasni. Ez szerintem körülbelül reális, ahogy saját gyerekkoromat képzelem, olyan nyolctól tizenhárom éves koromig biztosan vetettem volna a szüleimmel, ha annak idején mondjuk negyedévente megjelent volna ilyen kiadvány. Aztán jött volna egy szünet, és ha még mindig menne, harmincévesen megint néha elolvasnám, nosztalgiáznék.
Így negyven közelében is nosztalgiázok. A szöveget a hatos karika ellenére viszonylag könnyen elolvastam, nagyokat nevettem időnként, és a jópofa cukiskodások („Azonnal, de előbb visszaengedem a kis kuzinjaimat – fordult a partra vitt, halakkal teli vödör felé Harcsa. – Ne aggódjatok, mindjárt újra szabadon úsztok – simította meg egy riadt növendék ponty fejét. Így is cselekedtek”) is tetszettek. A szöveg mese, de nem novellista vagy meseregényszerű, esetleges saját stílussal vagy sűrű leírásokkal, hanem egyszerű, gyors, néhol sablonos, néhol szellemes mese. Ilyen minőségben is szórakoztató volt, és volt benne valamilyen megmagyarázhatatlan szocialista korabeli hangulat, valószínűleg a szövegfordulatok miatt, amit nem tudom, korosztályomon kívül észrevehet-e másik csoport. Ez egy jó élmény volt, és talán a gyors és sikeres azonosulás a szereplőkkel is ebből táplálkozik. A ráismerés, hogy olyan a nyelvezete, mint a nyolcvanas években olvasott könyveké, elősegítette, hogy ne tartsam butaságnak egy helyen Magyarország szellemét és Hungária Kapitányát és Harcsa Huszárt és Tachkov Professzort és Maró Ferót és Vérpulit, hanem érezzem a rezgő iróniát, beavatottságot az alkotói szándékba, a viccbe, hogy ez nem komoly, de felhőtlen, izgalmas, jó szórakozás – gyerekeknek. (És egy órára vagy kettőre először kissé kényszeredett, aztán oldottabb gyerekké vált felnőtteknek.)
Ja, és miről szólnak a történetek? Mitől szuperhősök a szuperhősök? Valaki eltéríti az időjárást, másik ügyben hentesboltokat foszt ki egy „gonosz”, Hungária Kapitánya (aki magyar Csodakapitányként „erős, mint Toldi Miklós, bölcs, mint Deák Ferenc, hazafias, mint Széchenyi István, igazságos, mint Mátyás király és bátor, mint Zrínyi Miklós”) és Harcsa kinyomozzák, ki lehetett a tettes, és leszámolnak vele, azaz elpüfölik – úgy megfogalmazva, hogy az izgalmas is legyen.
A szöveg maga is jól ábrázol mikrokörnyezeteket, öregnénit, rendőrbácsit, szituációkat, és a milliőt alakítják a képek is. Olyan, mintha támaszkodna az írás a képre, de szerintem függetlenek.
Minden történetet más és más illusztrált, emiatt nem olyan személyes a képi megjelenítés, mint mondjuk Csukás István és Sajdik Pom-pomjában, vagy Csipikénél, hanem inkább ikonikus, ha lehet így nevezni egy általánosító formát, kialakuló összképet. Pintér Márk kiválóan komponál, ügyesen képregényesít és szépen rajzol, Slezák Diána művészibb, Létai Márton pedig egészen képregényes, és számomra mégis a legkevésbé ideillő stílusban jelenítette meg a jeleneteket. Közülük ismertem két alkotót, de az írókat, Szilágyi Dénes Tibort és Media József Lászlót – irodalmi műveletlenségem miatt nem.
Bár az egésznek amerikai kisugárzása kellene legyen az alapzsáner miatt, a Magyar Szuperhős Meséknek magyar hangulata lett. Igazán jó is, hogy nem képregény, mert így, szavakkal könnyebb a hazai közérzést átadni, mint képekkel. Ha pedig képregény volna, azonnal felmerülne, hogy Szűcs Gyula és Tikos Péter már megalkották Hungária kapitányt, ezen hős pedig csak két betűvel tér el a másiktól. Bár névazonosságra van példa nagy, amerikai kiadóknál is, nálunk valószínűleg nem férne meg két azonos nevű kapitány egy csárdában. Egy képregény és egy mesekönyv viszont bőven megvan egymás mellett.
Leginkább egy hangulat marad a történeteken túl az egészből, a rajzok és a saját képzelet elegye, és a kíváncsiság, hogy meddig lehet egy ilyen univerzumot a robbanás után tágítani. Hogyan tartják az egyensúlyt a magánélet és a szuperhősösködés között az alkotók. Kik lesznek még az illusztrátorok. Lesz-e például Erhard Domonkos. Érdekel, mit hoznak ki ebből hosszútávon, de ez elsősorban nem a szereplőknek szól, hanem a jelenségnek. Az szokatlan és érdekes (nálunk)

Lénárd László