KomiXérum #35

A heti betevő képregény ismertető bármelyik nap felütheti fejét, teljesen váratlanul, kiszámíthatatlanul és meglepetésszerűen csap lá ismét rátok. Bár most minden szem a sok új magyar megjelenésre szegeződik, és a csapatból is csak két legény van talpon e vidéken, nézzük meg, mik voltak a legérdekesebb tengerentúli megjelenések az elmúlt héten!

The Brave And The Bold #29

Történet: J. Michael Straczinsky
Rajz: Jesus Saiz
(DC Comics)

[toc]Ó, azok a szépemlékű hatvanas évek! Mindenki békében élt, a háborút ellenezte, flower power, ehelyett manapság már csak közöny és szürkeség van minden utcasarkon. JMS-t is valami ilyesmi, fekete-fehéren gondolkodás vezérelhette a Brave and the Bold legújabb számának megírásakor, azonban volt annyi tehetség a fickóban, hogy még ezt a csőlátását is élvezetesen adja el nekünk.
Batman és Brother Power the Geek nevű, amúgy már régóta létező karakter története ez a one-shot: Joe Simon által kreált szereplő saját sorozatában tűnt fel először 1968-ban. Az eredete szoros párhuzamban áll Frankenstein kreatúrájának születésével, sorsaik rengeteg közös vonását viszont ez a füzet hozza felszínre. JMS végig monologizált kezdőjelenettel indít: a kis Bruce a tévé előtt ücsörög, apja engedi nézni neki a késő esti horrorfilmet. A szájbarágás már itt elkezdődik, de mindvégig megmarad egy inkább bájos, mint rendkívül zavaró szinten: a horrorfilmek azért jók a bölcs apa véleménye szerint, mert megtanít kezelni a félelmet, és amikor az élet valós veszélyt sodor elénk, tudjuk, hogy mit kell cselekedni. Kinek lehetne nagyobb szüksége erre, mint a kis Bruce-nak? A szülei meggyilkolása, mint gyermekkori trauma szükségszerűen keveredik ide, és megfelelő mértéktartásról árulkodva egyetlen panelben meg is áll ennek tárgyalása. Ami viszont a füzet szempontjából, no meg a mi szempontunkból érdekesebb, az a Frankenstein filmek laza bedobása a történetbe: a legjellemzőbb tulajdonságok felsorolása után meg is jelenhet végre a borítón már beígért, rég elfeledett szereplő. A Geek itt maga a megtestesült hatvanas évek, és a Frankenstein párhuzamok mellé JMS ezen húzása szinte kínálja magát a mai, illetve a karakter kora közti hasonlóságok vagy különbségek kihangsúlyozására.
A hatvanas években még mindenki hitt a békében, a háború-ellenesség kovácsolt egybe több millió embert. Lokális szinten megkezdődtek a szervezkedések, politikai aktivisták követelték a számukra szimpatikusabb képviselőket az őket megillető helyekre, mindenhol fák voltak, meg virágok. De mihez kezdene egy ebből a világból származó egyén a mai szürkeségben? A csalódottság lenne a legenyhébb szó, amit érezne. Batman rajta is tartja a szemét egy darabig, nehogy valami rosszban sántikáljon. Egy utcai verekedést leszámítva csak bolyong céltalanul, és közben elmélkedik. A Geek-nek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy keresztbe tegyen bárkinek is a 2009-es évben. Helyette inkább újraéli mindazt, ami a hatvanas években vele történt, és ahogy egyre beljebb hatolunk a fantáziájába, annál keserűbb lesz minden. Az idilli nosztalgia átmegy önostorozásba, ismét felborul az egyensúly, de ez már egy érzékeny elme utolsó kétségbeesése lesz.
Eközben Batman kissé karakteridegen jelenetek után végre bekapcsolódik a történetbe, de a lényeg egyáltalán nem őrajta van. Brother Power egy mozgalmas, színekben (és lángokban) gazdag végjátékban segít a bajba jutottakon, aztán egy szintén szomorú, JMS által rendkívül elegánsan megírt lezárásban tovatűnik. Metaforákkal telepakolt képregény ez, melyben Batman szerencsés módon a háttérbe szorul, hogy JMS elmondhassa a véleményét a mai világról. Mondtam én, hogy szájbarágós, de kit érdekel ez, ha ilyen gyönyörűen vezeti végig gondolatait az író.
Érdekesség még, hogy a karakter kitalálásakor a Geek név először Freak volt, de a szerkesztők döntésének hála megváltoztatták. A képregényben viszont erre is tesz utalást az író: figyeljük meg, hogy az égő házba beszabaduló Brother Powert, illetve Batmant milyen névvel illeti a többiek biztonságát felügyelő tűzoltó. Te jó ég, még egy párhuzam, csak most kettejük között.
A Brave and the Bold legújabb száma az egyik legjobb dolog, ami a héten történt, csak azt sajnálhatjuk, hogy a zseniális jelzőt a didaktikus narráció, és az ugyanilyen, néhol banálisan gyermeteg panelkezelés miatt nem aggathatjuk rá. Ezt leszámítva viszont gyönyörű.
Fdave

Deadlocke (one-shot)

Történet: Arvid Nelson
Rajz: Nick Stakal
(Dark Horse)

Már se szeri, se száma a Dark Horse-nál megjelenő egyrészeseknek, ám érdekes, hogy egy igazán maradandót nem sikerült kiadniuk a One-Shot Wonders elnevezésű akciójuk keretein belül. (Na jó, Abe Sapien sajátja pont egy ilyen, de a Purge, vagy az Invasion az én meglátásomat támasztja alá.) Személy szerint általában minden one-shotnak megadom az esélyt, tovább kutatva a tökéletes egyrészest, de csak nem akar a horgomra akadni. Ezen a héten a Deadlocke cíművel töltötte meg a DH a boltok polcait, de hogy miért fog elég sok ott is maradni, az annak, aki elolvasta, nem lehet rejtély.
Pedig minden olyan szépen indult: Nick Stakal (Criminal Macabre) rajzai, Cure poszter már az első panelen, egy idilli együttlét utóélete, egy fiú és egy lány. Nagyszerű kinézet, érdekesen elmesélt jelenet. Aztán a dolgok már kezdenek is homályba burkolózni: a lap alján a semmiből (ezt a szófordulatot jegyezzük meg, mert kelleni fog még) előkerül egy vázlatfüzet, amit a fiú rajzolt tele az őáltala megálmodott képregénykarakter szkeccseivel. A fikciós szereplő neve Deadlocke, az őt bemutató egy oldal pedig emlékezetes. A lány neve egyébként Renee, a fiúé pedig láss csodát, Locke. A nagyon érzelmes pillanatok után kitárul a világ: Renee már régóta jár egy klubba, ahol Locke új fiúként aznap fog debütálni. Ez a fordulat pedig idegesítő német akcentusú párbeszédeket, illetve Locke a fura ruhába öltözött, Németországot majmoló (művészeti) társaság tagjaival való konfrontációját hozza magával. Ezzel nem lenne még gond, ha bármi dinamikát rejtenének Arvid Nelson (Rex Mundi) jelenetei, de sajnos ez nem így van. A korábban „titokzatosan” (igazából semmitmondóan) felemlegetett Casey (a társaság feje) megjelenésével aztán végérvényesen elkezdődik a lejtmenet. Mit lejtmenet, zuhanás! Mondvacsinált (és mondjuk együtt, egyszerre, hangosan: semmiből jövő) fordulatok követik egymást: kiderül, hogy Renee nem mondott teljesen igazat, Casey sem az a nagyon jó fej, akinek elsőre talán tűnik, Locke csak sodródik az árral, és mindez a zagyvaság az események következtében kicsúcsosodik egy, a tetőn megejtett verekedésben. Az ok természetesen féltékenység, mert ugye egy éjszaka után ilyen erős a kötelék Locke és Renee között: hát biztos nem. Casey egy pillanat alatt húzza fel Locke idegeit, míg egészen véletlenül Renee a mosdóba távozik. Jaj, csak ezt ne! Szóval miközben Renee éppen nem az, akinek Locke-nak mondta magát (értsd: szelíd kislány), a féltékenységtől és dühtől tomboló Locke a tetőn talál menedéket, ám a nézeteltérések elsimítása sem jön össze, jöhet hát a bunyó. Egy egész oldal elég is ennek az érzékeltetésére, ám hogy teljes legyen a boldogságunk: be-bevillanó képek tudatják velünk, hogy Locke sem az, aminek látszik. Te jó ég! A semmiből jövet, vagy oda menet éppenséggel, a végére még jön egy kis családi veszekedés Locke-éknál, a legvégén pedig olyan befejezést kanyarintanak az alkotók, amit még ők sem hisznek el szerintem. Deadlocke és Locke kapcsolatát firtatni nem így kellene, hát főleg nem lezárni egy (elméletileg) kerek sztorit egy olyan panellel, amin ez a szöveg áll: No…no!
A történet egyébként Christopher Krovatin írásán alapul, és az ígéretes borító, no meg a szintén jól eltalált nyitány, illetve a rajzok ellenére is egy nagybetűs ZAGYVASÁG az egész füzet. Kár érte, Arvid Nelson ennél sokkalta többet tud. A legszomorúbb mindebben mégis az, hogy az ötlet jó, és ebből más alkotóknak nem egy minit sikerült már kreálni, de ha a ilyen dramaturgiai hibáktól hemzsegne az is, akkor inkább nem kérnék belőle.
Fdave

Oldalak: 1 2