KomiXérum #29

Remélhetőleg mindnyájan a börzén vásárolt jóságaitokkal vagytok elfoglalva, de ne feledkezzetek meg rólunk és a legújabb amerikai megjelenésekről se! A sztárok, Batman és Pókember ezúttal nincsenek csúcsformában, de néhány kevésbé ismert címet vétek lenne kihagyni – ahogy ezt az összefoglalót is.

Absolution #2

Történet: Christos N. Gage
Rajz: Roberto Viacava
(Avatar)

[toc]Christos Gage ultrabrutál sorozata folytatódik. Az Avatar Pressre, ami egyébként Warren Ellis (egyik) természetes élőhelye, agyszüleményeinek inkubátora, most sem hoz szégyent az erőszak, illetve a belsőségek, valamint szimplán a vér jelenlétét hangsúlyozó új sorozat, az Absolution. A nyitányban megismert szuperhős, a civil életben rendőrcsaládban felnőtt John Dusk szuperképessége az aurája kiterjesztéséből fakad. Képes embereket ártalmatlanná tenni pusztán azzal, hogy koncentrációjával előhívja kékes színezetű és amúgy igen mozgékony auráját, és körbekeríti támadóját, vagy egyéb módokon állítja meg az ellent. Persze mit sem érne egy szuperhősös képregény lelki vívódások és a lehető legmélyebb depresszió nélkül: nos, John Dusknak nem szimpla rosszkedvvel kell megküzdenie ebben a sorozatban, hanem állandó mumusaival, tetteinek helyességét megkérdőjelező elméjével. Az első számban például épp egy neonáci perverz tömeggyilkost tett harcképtelenné egyetlen szempillantás alatt, levágva annak mellső végtagjait, és míg a gonosztevő élet és halál közt hezitált, Dusk megpillantotta a korábban molesztált áldozatokat, azok véres lepedőit és kipeckelt szájukat, rémült tekintetüket, a sorsa is megpecsételődött: simán hagyta elvérezni. Persze jött is azután a még mélyebbre süllyedés, a lapokon át tartó önostorozás, de Christos Gage-nek hála egyáltalán nem fulladt unalomba, sőt: gyönyörűen elkapott fordulatok váltották egymást, szépen megírt jelenetek közepette tárult elénk Dusk munkahelye, barátnőjéhez fűződő viszonya, amelyre természetesen rátelepszik az, hogy mindkettejük munkája többé-kevésbé a rendőrséghez kapcsolódik, vagy munkatársai, a szintén szuperképességekkel megáldott Alpha és egy kereszttel díszített ruhát viselő társa. Ez a szupertrió végzi el egyébként a képregényben a rendőrség számára kivitelezhetetlenül nehéz melókat, magyarán az a dolguk, hogy a rosszfiúkat kézre kerítsék. De mit csináljon egy lassan becsavarodó szuperember, ha néhány halvány hazugságával eléri, hogy tökéletesen igazat adjanak neki, és a gyilkosság is úgy él mindenkiben, mint valami hőstett? Dusk körül mindenki megértő, a főnöke, de még inkább a barátnője teljességgel megbízik benne, miközben semmit sem sejtenek a fenyegető veszélyből. A pszichopata főhős első igazán kirívó, hirtelen felindulásból elkövetett bűntettét láthattuk az első szám utolsó oldalain, és csak remélni lehetett, hogy a folytatás is hozza az első zseniális húzásait.
Ne feledjük, hogy Dusk begolyózásáért egyes egyedül a szintén brutális erőszaktevők a felelősök, az általuk elkövetett szörnyűségek köszönnek vissza napról napra az elméjében. Ettől függetlenül az új szám sem szűkölködik vérben, bár az erőszak már korántsem annyira szembeötlő, meghökkentő, mint elődje esetében volt. Dusk és csapata egy igen ígéretes (a történet szempontjából értve, sok potenciállal rendelkező) bűnöző ellen harcol: Happy Kitty egy iskoladresszbe bújtatott fegyverimádó kiscsaj, aki az eddigiekhez képest nehézbombázó. Meg is gyűlik vele a bajuk, az pedig csak hab a tortán, hogy elkapniuk sem sikerül. A füzet másik szála alapján pedig körvonalazódik, hogy Dusk szabadidejében önkéntes pokoljárása közben bűnözőket gyilkol. A különböző történetelemek nagyszerűen futnak egymásba, a barátnő nyomoz, miközben persze a tettes kiléte előttünk, olvasók előtt egy pillanatig sem lehet kérdéses. Nagyszerű füzet ez kérem szépen, egyedül talán azt a teljesen felesleges és rossz ütemezésű jelenetet lehetne felróni hibaként, ahol a korábbi gonosz, Flashburn felbukkan, valamint a banálisan semmitmondó, feszültséget nem igazán keltő cliffhangert. A rajzok továbbra is tökéletesen illenek a sztorihoz, Avatar-próbált szemeknek csemege. Az Absolution egy nagyon jó sorozat már most, az érdekes karakterekkel és a sztori további bonyolításával pedig még ennél is jobb lehet.
Fdave

Amazing Spider-Man 608

Történet: Marc Guggenheim
Rajz: Marco Checchetto, Luke Ross
(Marvel Comics)

A Clone Saga visszatért kísérteni. Nem elég, hogy Tom DeFalco újra felmelegítette a régi, sokat vitatott és gyűlölt sztorit (hamarosan hosszabb kritika is lesz róla), hogy elmesélje úgy, ahogy annak idején akarta, most még a jelenlegi történetfolyamba is belekavarják Pókember klónjait. Az idei éves különszámban már felbukkant egy új gonosztevő, Damon Ryder, más néven Raptor, akinek családját Ben Reilly, Peter immár évek óta halott klónja (te jó ég, csak őt vissza ne hozzák!) állítólag meggyilkolta – és mivel ő semmit nem tud a nagy klónozási mizériáról (sokan lennénk a helyében), természetesen Petert hiszi a tettesnek. Így aztán most megjelenik hősünk munkahelyén, a Front Line irodájában, és bár a konfrontációt sikerül rövidre zárni, mielőtt bármi komolyabb baj történne, Pókember nem sokkal később már másik klónjával, a még mindig élő Kaine-nel áll szemtől szemben. Tippeljetek, mennyire lehet jó az a képregény, ami a póktörténet egyik leghírhedtebb, sokak szerint egyik legrosszabb történetét idézi meg, és amit Marc Guggenheim ír? Ha! Becsapós kérdés: egyáltalán nem lehet jó. Guggenheimre alapból jellemző, hogy kínosan erőltetetten ír (a legrosszabb az, amikor poénkodni akar), úgyhogy valószínűleg ő az utolsó, akire rá kellett volna bízni ezt a sztorit (ami már 15 éve is rohadtul erőltetett volt), ha már valami elmezavarnak vagy megtébolyodásnak köszönhetően a Marvel szerkesztőségében úgy döntöttek, jó ötlet matatni a Clone Saga körül. Peeeerszeee, miért ne, már bő másfél év eltelt azóta, hogy a rajongók egy Pókember füzettel törölték ki maguknak nagydolog után (nem vicc, youtube-on megnézhető), ideje megint romba dönteni azt, amin a jobb írók (Kelly, Wells, Slott) azóta dolgoztak. De komolyan, már csak az kell, hogy a Clone Sagát egy jövő nyári gigaeseményben valami furmányos módon összekapcsolják a One More Dayjel, és mindenki boldog lesz.
De addig is, bőven van más, amin bosszankodhatunk, Guggenheim ugyanis nem okoz csalódást. Már azt is nehéz lenyelni, hogy egy Ben Urich, akinek barátságát és bizalmát Peter hosszú évek óta élvezi, egy szakadt külsejű, agresszív tahó tébolydázó vagdalkozása és egy rendőrségi skicc alapján hirtelen úgy néz hősünkre, mint egy anyagyilkosra, az pedig egyenesen csodálatra méltó, hogy vannak még írók, akik képesek a „saját magán kísérletező tudós szörnyen gonosszá válik” sablont akut röhögőgörcs nélkül papírra vetni. Unalmas, ötlettelen, nyögvenyelős képregény ez, ami ott akarja komplikálni a dolgokat, ahol a legkevésbé sem kellene. Sokat ezután nem javít a helyzeten, hogy Mark Checchetto és Luke Ross képei teljesen korrektek – már ha leszámítjuk azt az apróságot, hogy Ben teljesen másképp néz ki mint Peter, pedig ugye ő a tökéletes genetikai másolata, és hogy a flashbackek látványvilága „modernebbnek” tűnik a mai jelenetekénél (főleg a színezés miatt). Mondanám, hogy ez még csak az első rész, és még lehet belőle valami, de… Clone Saga és Marc Guggenheim. A remény már oszlásnak indult.
Olórin

Oldalak: 1 2 3