Kilenc mondat: Epicline 4

Első: Így kell címlapot csinálni hölgyeim és uraim, fiúk és lányok.

Második: Rajzolók közt munkát kiosztani viszont lehetne máshogy: ha a képregényrajz-stílusokat egy olyan skálán képzeljük el, amelynek egyik végpontja a “comix brut” vagy “ratty line,” lásd Gary Panter és Max Andersson és mások, fiúk és lányok; ellentétes végpontja pedig a “clear line,” lásd Hergé, Jacques Tardi, és más hölgyek és urak; nos, ha ezt skálát elképzeljük, és elhelyezzük rajta MacGill Karinát és Molnár Gábort, akkor ők csak igen távolról integethetnek egymásnak, amennyiben éppen egymás felé néznek, ugye.

Harmadik: A Busók ezen részében a rajzolók stílusa közti távolság nem válik a történet egységének javára; egymásnak – a másik stílusirányhoz viszonyított – limitáltságára hívják fel a figyelmet; és különösen azon az oldalpáron, amelyen találkoznak, fokozottan disszonánsan hatnak.

Negyedik: Ami a Busók cselekményét illeti, a Bárka projekt bemutató csarnokában tett kocogás, a kóborlás a hatalmas bemutatóterek között, a kellemes hangalámondás, és az, hogy soha, egyetlen génmódosított állatot se látni még véletlenül se, a Jurassic Park (1993) legemlékezetesebb pillanatait idézi, amit pedig köztudottan szeretnek a tízévesforma fiúk és lányok.

Ötödik: A második történetre áttérve pedig meg kell állapítanunk,hogy Koska Zoli a legjobb dolog, ami a Szekerce és Szemercével történhetett, ha már muszáj volt, hogy történjen vele valami – minden kézmozdulatból, szemöldökrándításból, kicsi és nagy gesztusból árad a komikum.

Hatodik: Szívemnek különösen kedves az a megoldás, amely az Elek bá népdalcsokrát megjelenítő szövegbuborékokat lerángatja arról a képregényvilágon kívüli polcról, amelyen a szövegbuborékok, caption-ök és panelhatárok szokták lóbálni a lábukat, és beleemeli a megjelenített képregényvilágba, egyenértékűvé teszi a rajzolt szereplőkkel és tárgyakkal; és ha már ezt megteszi, egyből jól fenn is akasztja egy fa ág-bogán, vagy ellebegteti galád banditák feje mögött.

Hetedik: Azonban képek mellett a nyelvi megformáltság is meghatározó összetevője a képregényeknek, és ebben a tekintetben még szükségét érzem némi csiszolgatásnak.

Nyolcadik:  Ahogy egyetlen (tízévesforma) gyerek sem kiált fel lábát beütvén úgy, hogy “hülye szikla” (Busók, első rész), hanem inkább úgy, hogy “@&!^+%#,” úgy egyetlen ember sem mond menekülés közben, igencsak szorult helyzetben olyat, hogy “Ott egy ajtó! De mintha zárva lenne;” hanem inkább “Egy ajtó! Zárva!;” sem gyerekekkel börtöncellában összezárt felnőtt, az őrület szélén állva nem mondja azt, hogy “Kuss! Kuss! Kuss!” ahelyett, hogy “Kuss legyen már!”

Kilencedik: Hála Istennek ilyen eufémikus sutaság nem fordul elő túl gyakran, Elek bá és a páncél beszélgetése egymást húzása a büdös zokniról tökéletes ritmusban adagolja a kiválóan megfogalmazott humort – ilyet még, sokat.

Szép Eszter