Karácsonyi képeslapok a Plútóról

Nekünk már nagyon hiányoztak a képeslapok, reméljük, hogy nektek is. Ezzel a csokor rövid ajánlóval kívánunk mindenkinek nagyon boldog ünnepeket.

Ultimate Universe

Az ezredforduló egyik képregényes nagydobása a Marvel Újvilág sorozata volt, ami azzal a céllal született, hogy modern köntösben, letisztulva mesélje újra a kiadó legnagyobb hőseinek történetét. Épp kijött az első X-men film, az első Pókember pedig a láthatáron volt, a Marvel fejesei pedig gyarapítani akarták olvasótáborukat, olyan rajongókat akartak szerezni, akiket nem tántorít el közel negyven évnyi kontinuitás. Azóta sok víz lefolyt a Hudsonon, idestova az első Újvilág-történet is több, mint húsz éves, az univerzumot pedig lassan egy évtizede lelőtték.

Az univerzum feltámasztása Donny Cates szívügye volt, ám miután autóbalesetet szenvedett félév emlékezetkieséssel, a projekt végül az előző univerzumot leromboló Jonathan Hickmannél landolt. A kérdés persze adott: mi értelme bemutatni a kezdetektől a Marvel Univerzumot most, amikor a filmek révén már mindenki tudja, kik is a Bosszúállók? Semmi, és ezzel az alkotók is tisztában vannak. A cél már nem az, hogy megragadják ezeknek a karaktereknek az esszenciáját, és leporolják őket, hanem hogy az alkotók kicsit nagyobb kreatív kontrollal meséljék el a történetüket, miközben mindegyik sorozatban van egy apró csavar.

Az Ultimate Invasionben az újvilági Reed Richards – aki immár csak Alkotónak nevezi magát – időutazás révén létrehoz egy világot, amelyet ő és a szövetségesei uralnak, félig-meddig a színfalak mögül. Míg más szuperhősvilágokban a status quo szent és sérthetetlen, addig itt olyasmi, amit minden jóérzésű ember lerombolna. Ez a feladat pedig természetesen hőseinkre hárul, akik lassacskán ébrednek rá, hogy nem a jóemberek kezében van a gyeplő. Nem nehéz ebbe napjaink világát belelátni, kiváltképpen, amikor az egyik karakter azt ecseteli, hogy színjáték minden háború, és a „mi vagy ők” retorikája éppen az átlagembereket hivatott a kalitkájukban tartani. Kicsit olyan egyébként, mintha Hickman fogta volna a Különítményt és Busiek Angyalok mindörökké történetét, és ebből gyúrt volna egy olyan világot, amire Philip K. Dick is elismerően csettintene. Elődjével szemben nem is a mozivászonra való látvánnyal operál elsősorban, és bár Bryan Hitch nagyszerű, mint mindig, itt-ott nem is tud annyira kibontakozni – akkor sem, ha elég direkt homázsok vannak az általa rajzolt eredeti szériára. Ettől függetlenül a minisorozat nem csak felhelyezi a táblára a karaktereket, de nagyon is kényelmetlen kérdésekkel szembesít minket.

Szintén Jonathan Hickman írja az Ultimate Spider-Mant, amiben egy felnőtt, családos Peter Parker tesz szert Pókember képességeire. A három sorozat – Spider-Man, Black Panther, X-men – közül messze ez a legcéltudatosabb, és Hickmannek jól áll, hogy a nagy univerzumépítés után egy kisebb, személyesebb történetbe fogott bele, ahol Pókemberünk hamar társat talál a bűnüldözésben Harry Osborn Zöld Manója személyében, és ahol a legutolsó karakter is eltalált lett, legyen szó Peter entellektüel fiacskájáról, cserfes kislányáról, a Daily Bugle-t vezető Ben bácsiról – ezúttal May néni hunyt el egy szuperhősösszecsapásban –, az ő bizalmasaként is kicsit sóher és mufurc J. Jonah Jamesonról, vagy a férjét továbbra is két lábbal a földön támogató Mary Jane-ről. Bár az első hat szám társaival szemben sokkal kerekebb egységet alkot, ez a sorozat az, ami a leginkább kíváncsivá tett a folytatásra.

Nem mintha a másik kettő sorozat rossz lenne, ellenkezőleg. Bryan Hill és Stefano Casselli Ultimate Black Panther sorozata egy olyan Wakandát tár elénk, ami hadban áll az egész Afrikát a markában tartó Egyiptommal, mely élén a Holdlovagok állnak. Érdekes felállás, ahogy jópofa az a csavar is, hogy itt Vihar Erik Killmonger szíve választottja. Bryan Hill pedig ráérősen tárja elénk az ő Wakandáját, amelyen érezhetőek Ta-Nehisi Coates hatásai. Lassabb, kevésbé bombasztikusabb, de ugyanolyan intelligens.

Az Ultimate X-ment egy személyben Peach Momoko viszi. Mi lenne, ha az X-men nem az Államok keleti partvidékén jött volna létre, hanem egy japán suliban? Ráadásul egy Xavier kaliberű mentor nélkül? Akárcsak az eredeti széria, úgy ez is a helyüket kereső tinikről szól, miközben mesél gyerekbántalmazásról vagy iskolai erőszakról. Ráadásul Momoko számára érezhetően személyes ez a projekt, mert minden egyes történet végén egy-egy japán hétköznapi babonát tár elénk – pl. ahhoz hasonlót, mint nálunk az, hogy kőre állunk, ha el akarjuk kerülni a felelést –, amelyeket belesző a történetbe. Fura, de jópofa elegye mangának és amerikai szuperhősös képregénynek, ami mintha most kezdene igazán beindulni.

Ahogy maga az univerzum is, a negyedik sorozat, a The Ultimates gyűjteményeskötete jövő év februárjában várható, az ötödik, az Ultimate Wolverine pedig csak jövő januárban fog rajtolni. Lehet, hogy nem olyan átütő, mint az eredeti univerzum volt – és ezt nem is lehet elvárni tőle –, ugyanakkor mégis szimpatikus a benne tetten érhető alkotói szabadság, ahol nem az a lényeg, hogy egy adott történetet a következő filmhez vagy nyári eseményhez kell igazítani. (Marvel 2023-2024)

Pusztai Dániel

Dragon Ball:

Mit is lehet még leírni egy olyan szériával kapcsolatban, ami oly sokaknak jelent oly sok mindent? Időnként újraolvasom az eredeti mangát (persze, én is a rajzfilmmel kezdtem, általános iskola felsőből hazaérve az első dolog a tévé bekapcsolása volt), de most először futottam neki úgy, hogy heti 1 fejezetet szabtam meg magamnak, nagyjából, ahogy odakint is futott. Persze gyorsan türelmetlen lettem, és falni kezdtem: annyi minden történik benne, a főhős és barátai akkora utat járnak be, hogy nem meglepő, ha minden egyes olvasásnál más-más epizód ragad magával. Az örök szerelem természetesen a gyermekien kedves, gegekben, kiváló mellékszereplőkben és csodás rajzokban tobzódó első etap, de a közben történt váltás, a felnőttesebb hangvétel és a gigászi összecsapások felé tolódás is kifejezetten jól áll neki. Ennyi év távlatából tisztul az ember szeme: a sztori nagy ritkán kifullad kicsit, vannak pontok, amikből dicséretes módon mindig kikeveredett Toriyama-szenszei, de például személy szerint Buu történetéért már nem tudtam igazán lelkesedni. Még annyi, hogy Son Goku története hosszú. Zseniális, vicces, megkapó, de nagyon hosszú. Ennek annyiban van jelentősége, hogy ha majd kis hazánkban is megpróbálkozik vele egy kiadó, ami egyébként fájó hiány pótlása volna, érdemes felkészülni, hogy nem lesz sétagalopp. Fel kell kötnie a gatyát nekik is… és a vásárlóknak egyaránt!
(Shueisha, 42 kötet, angolul számtalan formában megjelent már.)

Farkas Dávid

Dracula – Book 1: The Impaler

Már megint egy Drakula képregény? Minek? Kinek? Ki nem ismeri még? Mit lehet róla elmesélni? Teljesen jogosan merülnek fel bárkiben ezek a kérdések, hiszen a világirodalom leghíresebb strigoijáról már több könyvtárnyi bőrt lehúztak. Matt Wagner és Kelley Jones szerelemprojektje mégis tud friss vért ömleszteni az unalomig ismert sztoriba. Annak ellenére, hogy ez az első kötet egy eredettörténet, ez nem egy sokadik Stoker-adaptációt vagy egy „merész” újraértelmezés. Itt tényleg Drakula a főszereplő, nem csak az a sötét és fenyegető árny, aki csak néha feltűnik a saját történeteiben. Nem csinálnak belőle szimpatikus karaktert akivel együtt tudunk érezni, nem „szuperhősítik” mint az Ismeretlen Drakulában, nem tragikus hős, hanem az, ami: egy mindenre elszánt, bosszúszomjas rohadék, aki hajlandó mindent feláldozni a hatalomért, aki még mesterét, a Sátánt is megpróbálja átverni és kifosztani. Wagner egy vételenül komor, rideg, nyers és magával ragadó sztorit épített fel, amivel úgy lesz gazdagabb a jól ismert klasszikus rém, hogy nem írja felül az elődeit. Kelley Jones rajongóinak kötelező darab: torz, amorf, gyomorforgató, nyomasztó, lendületes, szexi. Ha nem rajongtok érte, egy óvatos próbát tehettek vele azért, de itt mindent csúcsra járatott amiért szeretik vagy utálják. Még három kötet lesz, amiket kickstarteren pöccintenek be, de később boltokból is rendelhető.
(Orlok Press, 2024)
kóbor

Fist of the North Star (Hokuto no Ken)

Buronson és Tetsuo Hara eredetileg 1983 és 1988 között futott szériája brutális, sőt még annál is brutálisabb, és hiába nem kerül a sorozat ultramacsó főhőse közelebb az utolsó oldal lepörgéséig egy fikarcnyit sem az olvasóhoz, máig kifejezetten nagy rajongótáborral büszkélkedhet. A posztapokaliptikus környezetben játszódó sztori eleinte kendőzetlenül nyúlja a Mad Max filmek kellékeit, Buronson aztán beleerőltet egy harcművészeti szálat, ami a koncepció szerves része lesz, mégsem sikerül továbblépnie azon, hogy mindig van egy erősebb és titkosabb technika, amivel a legkülönbözőbb módokon lehet szétszakítani a másik testét – szó szerint. Ez az eltúlzott erőszakban tobzódás egyébként többször csap át karikatúrába – vélhetően az alkotók szándékai ellenére, máskor viszont nagyon is hatásos, és sokkoló. A történet is ezek között lavírozik: egészen kiváló epizódok közé teljesen érdektelenek vegyülnek, de a javára legyen mondva, hogy még a manga vége felé is sikerült néhány emlékezetes sztorit kanyarítani.

A Hokuto no Ken egy olyan helyre, olyan korba vezeti az olvasót, ahol a nyers erő a minden, ahol a tiszteletet egyes egyedül az erő folytonos bizonyításával lehet kivívni. A maszkulin energiák szinte leugranak az oldalakról, sőt, sokkal inkább kinyúlnak, és az olvasót a nyakánál fogva emelik fel és hajítják kilométerekkel arrébb. Mi, érzékenyebb lelkűek erre esetleg mondhatjuk, hogy rosszul öregedett, Tetsuo Hara rajzaira viszont aligha: ha valamiért érdemes belevágni ebbe az őrült utazásba, az az ő gigantikus héroszok uralta, részletgazdag paneljei.

Mindenképp érdemes még megjegyezni, hogy az, amit az író a főhőssel és az egyre terebélyesedő családfájával művel, azt bizony egy idő után nehéz nem egy szenzációs gegként értelmezni. Kent sodorja bárhova a sivatagi szél, és találkozzék a világ legerősebb, legemberfelettibb egyéneivel, előbb-utóbb kiderül róluk, hogy szegről-végről bizony rokonok! Mivel gyerekkoromban a kelleténél több szappanoperát néztem, ennek a lehetetlenségén csak jóízűen nevettem!
(Shueisha, 27 kötet, Amerikában a VIZ adja ki.)

Farkas Dávid

Operation Sunshine vol.1

Igen, megint vámpírok, de most sans Darkula. Semmi gótika meg romantika meg klasszikus rémeskedés: modern környezetben járunk, olyan napjainkfélében. A főszereplőink „rovarok”, azaz olyan vámpírok, akik embernek születtek. Próbálnak beilleszkedni a társadalomba, élni hétköznapi, halhatatlan életüket. Amit eléggé utálnak, és szívesen lennének emberek. Az eredeti vámpírok, akik annak is születtek, előszeretettel vadásszák le őket unaloműzésből. Vért szerezni is macerás, a napsütésről nem is beszélve. Ráadásul Hex, a többszáz éves rovar még mindig tizenéves tinilánynak néz ki, és cigit sem akranak adni neki. Amúgy vérfutár, egy hálózatnál, amit Steve épített fel. Egyik este neki foodorázza ki éppen a betevőt, de a vértasakok mellett CIA beszámolókat találnak egy bevetésről, egy ősvámpírról, és egy különös erejű misztikus objektumról. Anwar, egy OV mágus intézte így, aki meg akarja szerezni magának ezt a remek, sokoldalú macguffint, amivel az eredeti vámpírokat ki lehet csinálni. Ja, és emberizálja a rovarokat. Ha eddig valakinek komolynak tűnt a cucc, akkor tisztázzuk: ez bizony egy igazi csapattoborzós, Ocean’s 11-es heistkrimibe oltott horrorvígjáték. A karakterek szerethetőek, szellemesek, viccesek – a jó öreg Anwar olyan angolt beszél, hogy Shakespear elmorzsolna egy könnycseppet – és közel teljesen alkalmatlanok bármire is. Az erőszak komikusan túltolt, és David Rubin groteszkbe hajló, rajzfilmesen könnyed stílusa csak rátesz még pár lapáttal. Mindenkinek küldöm soxeretettel, akik szeretik a trancsírba oltott humort. Ők remekül szórakoznak majd.
(Dark Horse, 2023)
kóbor