Így lát mélán egy rajongói szem – Budapest Comic Con 2023

Nyitásra esek be, kicsit csapzottan. Bármennyire is előre készültem, szokás szerint megtréfált a budapesti tömegközlekedés, pedig nem volt dugó, nem lakom messzire. Ehhez képest azonban gördülékenyen megy minden, hamar bent vagyok, és bosszúságom pillanatok alatt szertefoszlik. Van valami kedves és szívmelengető abban, hogy bár odabent tömeg van, nyoma sincs tülekedésnek, nyomorgásnak, a sürgés-forgás ellenére minden olyan civilizált és kulturált, amire gyakran szoktuk mondani csípőből, reflexből, hogy bezzeg a Nyugaton. Pedig hát itthon vagyunk, és a külföldi vendégek ellenére is zömében mi vagyunk.

De tényleg MI vagyunk, így, nagybetűvel, nem az én, ők és te halmaza, hanem egy közösség részei, ahová azért megyünk, hogy a másikkal találkozzunk. Egy laikus számára mosolyogtató lehet a sok beöltözött cosplayes, holott ők adják a rendezvény szívét-lelkét. A rajongók ők, akik erőt, időt, energiát nem sajnálva magukra öltik kedvenc hősük alakját, hogy aztán lelkesen pózoljanak nekünk, elsősorban azért, mert ezzel örömet szereznek másoknak. Van itt megannyi Pókember, Joker és Harley Quinn, a teljes Star Wars univerzum, kalózok, na’vik, idegenek, szuperhősök, hercegnők, varázslók és boszorkányok. Egy színes forgatag kedvenc hőseinkből, gyermekkorunkon innen és túl, akik nem azért adnak bele mindent, hogy kitűnjenek, hanem hogy hozzáadjanak valamit az eseményhez.

Ebből pedig nem lógnak ki a külföldi képregényalkotók sem, nem vörösszőnyegen, rivaldafényen érkeznek, egymást túlharsogva, hanem kedvesen, szerényen, közvetlenül a részei ők is a nagy egésznek. Az egyik legelső dolgom dedikáltatni Wonder Woman kötetemet Brian Azzarellóval, aki csöndes, meleg mosollyal fogadja hebegő kérésemet, és minden további nélkül, egyetlen „Sure”-rel nyugtázva alá is írja a képregényt. Tőle nem messze Shae Rozar promózza a képregényét, kapok is egy tiszteletpéldányt, dedikálva, ha feliratkozom az oldalukra. Mondanám, hogy megannyi kritika és fordítás után profin, egy francia gourmand hozzáértésével méltatom vagy elemzem ki az alkotásokat, de valójában csak egy esetlen kamaszként viselkedek, és nem is kell többnek, másnak lennem, elég, ha az vagyok, aki: egy kölyök, aki kedveli a képregényeket.

Van itt minden, egyszerre, több fronton, párhuzamosan, az egyik teremben képregénytörténetet tartanak, a másikban Jessica Henwick mesél arról, hogy milyen volt ülni egy megépített X-szárnyúban, köntörfalazás nélkül, vagányul, amit a fordító egy kicsit visszafog. Nem tudok mindenhol jelen lenni, hogy mindenről beszámoljak, de nem is kell, itt nem kiporciózva kapjuk a programokat, hanem egy svédasztalként, ahol mindenki megtalálja a kedvére valót, legyen szó kardpárbajról, virtuális valóságról vagy asztali társasjátékról. Igyekszem bejárni a teret, de nem hazudtolom meg magam, legtöbbet továbbra is a képregényesstandok körül lebzselek, akkor is, ha valójában csak egy sor Vad Virág kötetet veszek fiatalabb nemzedéknek – ki tudja, egyszer talán majd velük is megjelenek itt.

Persze nem olcsó mulatság, olyan árban vannak a dolgok, mint egy külföldi zenekar fellépésénél, mégsem lehúzásnak érződik, mint helyi vásárban, ahol hétezer a saslik és nyilván külföldi turistákat vártak, nem téged. Egyszerűen a külföldi vendégekkel együtt ennyibe kerülnek a dolgok. Azt, amit fentebb írtam, itt is érződik, belőled élnek, nyilván, érdekük, hogy jó érzéssel távozz, és nem az számít, hogy a főnökúr márpedig ezt írta elő, ha nem tetszik, lehet menni, különösen, hogy már úgyis fizettél.

Nem kell azonban túlmisztifikálnom a Comic Cont, az egész „csupán” egy igényesen megszervezett rendezvény, amire a résztvevők éppen úgy felkészülnek lélekben, mint egy Aerosmith koncertre. Jó lenne persze őket máshol is látni, mert annyira felemelő érzés azzal szembesülni, hogy a rajongást nem látványosan elköltött pénzben mérjük, hanem hogy megmutatjuk, mennyit jelentenek számunkra ezek a figurák, és ezzel osztozunk másokkal. Persze, ehhez kell a hely, kell a tér, kell a pénz, de azért vannak tanulságok, amiket ezektől függetlenül le lehet szűrni.

Öt éve azt mondtam, hogy nálunk sosem lesznek a külföldihez mérhető nagy Conok. Ha méretében nem is, szellemiségében, hangulatában azokat idézi. Aztán az idővel úgyis egyre jobban megtalálja a maga hangját. Szívből remélem, hogy valaminek a kezdetét láthatom.

Pusztai Dániel