HETI DC 08/42

Superman’s Pal Jimmy Olsen Special #1

Íme, Robinson most már direktbe’ vezeti fel nekünk az év gigamega eseményét, a New Kryptont, méghozzá egy kis kalandozással és nyomozósdival, melynek főszereplője meglepő módon a kis Jimmy Olsen, aki talán már nem is olyan kicsi. Igazából a karaktert illetően ez lenne a sztori lényege: kedvenc fotósunk és lótifutink a Planetnél végre úgy érzi, kezd benőni a feje lágya, és talán többre is hivatott, mint megfőzni Perry kávéját. Mind emlékszünk a misztikus, sötét alakra, akit Jimmy az Atlas sztori végén lencsevégre próbált kapni. Végül is sikerült, és ez az esemény indítja be a nyomozást, melyről úgy érzi, ez lesz a nagy áttörés, élete első nagy sztorija. Úgy érzem, Robinson túl sok bizalmat szavazott a szereplőnek; botcsinálta akcióhőst kreált belőle. Vessük össze mindannyiunk elméjében Jimmy karakteréről tárolt képre reflektáló borítót azzal a jelenettel, mikor hősünk motorjával halált megvető bátorsággal a vízbe ugrat. A Jimmy Olsen Specialt Robinson néhány hiteltelen akciójelenettel erőszakolta meg, a főhős erre karakteridegen magatartással reagál. Az meg csak szimplán vicces, sőt, rajzfilmbe illően komikus, ahogy Jimmy üldözője elől rejtőzködve, a víz alól egy nádszállal szipkázza az oxigént. De közel sem akarok abba a hibába esni, hogy csak a komik negatívumait emelem ki. Először is, a hangulat csillagosötös. Motorozni az USA poros országútjain, napszemüveg fönn, súlyos belső monológok, férfias tipródás, mindez gyönyörű rajzokkal és színezéssel megtámogatva. I love it! Jimmy nem bánja, ha ég a ház, így az éjszakai órákban, a sötét könyvtárban archív újságcikkek fölé görnyedve próbálja kirakni annak a mocskos összeesküvésnek az apró mozaikdarabjait, melyek teljessé válása végül természetesen Supermanhez vezetnek. A havi megjelenésű füzetekhez képest dupla terjedelmű one-shot elolvasása után, úgy érzem, én is kalandozásra, nyomozásra vágyom, és ez a Robinson vezette alkotógárda érdeme. A sztori mesélésébe nem is mennék bele, hiszen a sztori maga az, hogy emberek sztorizgatnak (sztori sztori hátán): mindenki elmeséli Jimmynek azt, amit tud, hogy ő azt továbbmesélve új információkat szerezzen. Robinson nem írt, vagy olvasott elég krimit, így egyszerűen kihagyja a nyomozásnak azon szakaszait, ahol a hős saját következtetéseket von le. Valahogy minden nyilvánvaló és magától értetődő. Olyannyira, hogy már-már úgy érezzük, szándékosan hullatja valaki az információmorzsákat, és terelgeti hősünket, hogy megtalálja a kirakós darabjait. Ezzel ellentétben áll, hogy nem egy életet oltanak ki azok, akiknek érdeke az árnyékban maradáshoz fűződik. Vagy a történet túl zavaros, vagy csak Robinson nem tudta igazán, mit is kezdjen vele. Nem sikerült jól elmesélni Jimmy kalandjait, mégis élvezhető a képregény, talán csak azért, mert már annyira várjuk a New Kryptont, hogy minden ezzel kapcsolatos fejleményért, előzményért végtelen hálásak vagyunk. A Superman’s Pal 52 oldalát 3 rajzoló jegyzi. A kaláka munka nagyon rosszul is elsülhet, itt azonban ritka összhangban álltak a ceruzás srácok, így a végeredmény önmagáért beszél. Nem rossz olvasmány a Superman’s Pal Jimmy Olsen, akik be akarnak kapcsolódni a New Kryptonba, azok számára kötelező.

„Olvass bele!”

Írta: James Robinson
Rajzolta: Jesus Merino, Leno Carvalho, Steve Scott
Borító: Ryan Sook, Kevin Nowlan

The Spirit #22

Denny Coltnak szomorú a sorsa. Eisner, ha nem is forog sírjában, de bizonyosan nem örül klasszikus karakterének hányattatásait látva, onnan föntről. Mikor két esztendeje a DC rátette mancsát a The Spirit jogaira, sokan aggódtak, hogy az ikonná vált komik elsikkad a színes-szagos szuperhősös ongoingok világában, nem kaphat elég figyelmet, avagy elég jó írót, hogy a több, mint fél évszázaddal ezelőtti történetek méltó folytatásai jelenhessenek meg. Aztán a félelmek alaptalannak bizonyultak: Darwyn Cooke zseniális munkát végzett. Sikerült elkapnia Denny Colt karakterének azon jellemzőit, melyekért olvasók milliói megszerették, hű maradt ahhoz, amit Eisner alkotott. Leporolta a jelen és a jövő képregény-alkotóinak szánt hagyatékot, majd sikerült szokatlan frissességgel megtöltenie. A 12. rész után kiszállt a pörgésből, melyet a The Spirit havi megjelenése jelentett, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. A váltótársak Sergio Aragonés és Mark Evanier lettek, és a színvonal sajnos megjelenésükkel hatalmasat zuhant. Aragonés és társa egyszerűen nem érzett rá arra, amire Cooke-nak sikerült. Ilyen motiválatlan írásokat ritkán olvasni, mint amikkel az öreg komikmester és a tv-komédia guru igyekszik megtölteni a The Spirit oldalait. A helyzeten tovább ront, hogy bizonyos Aluir Amancio szállít hónapról hónapra b-kategóriásnak is nehezen nevezhető rajzokat. Közel egy éve tart ez a lehetetlen állapot, és én nem értem, hogy a szerkesztőség hogy adhatja áldását erre a produktumra. Nem arról van szó, hogy a Spirit új száma, vagy az ezt megelőző 9 olvashatatlan lett volna, de összehasonlítva Cooke intelligens megközelítéséhez, az eredmény elkeserítő. Arról szó se essék, hogy Eisner meghatározó, izgalmas, újító erejű és örök klasszikus képsoraitól oly’ messze áll az Aragonés vezette brigád havi vesszőfutása, mint Makó Jeruzsálemtől, ha nem még messzebb. E hónapban Spirit újfent egy rejtélyes gyilkosság esetének összegubancolódott szálait igyekszik kibogozni. Ezúttal a bűvészek és trükkjeik világába csöppen hősünk, és persze némi fifikával és szemfényvesztéssel a rejtély is megoldódik. Evanierék munkája a Kretén annó megjelent filmes kliségyűjteményére emlékeztet, csak itt nincs kedvem nevetni. Kinek ajánlanám a The Spirit sorozatot, vagy az új számot? Szívem szerint senkinek. Akik azonban nem olvasták Eisner műveit, és nem tudják, micsoda hagyaték az a szakmának és az olvasóknak egyaránt, talán még jól is szórakozhatnak ezen a sorozaton. A stílusjegyeket a Donald kacsa és Columbo kalandjai összegyúrásából meríthették a szerzők, és aki szerint ez nem hangzik rosszul (egyébként szerintem sem), bátran vágjon bele. Ha vidám, színes sztorikra, ezerszer hallott poénokra, vagy csak valami könnyeden bájos holmira vágytok, kedves olvasók, a Spirit talán elnyeri a tetszésetek. Azonban ha 12 rész után gárdacsere volt, januártól talán valami egészen máshoz kell hozzászokjatok. Annyi biztos, hogy a jelenleg Spirit néven futó sorozat, és a hamarosan bemutatásra kerülő, Frank Miller rendezte filmfeldolgozás nem hal bele az erőfeszítésbe, hogy méltán adja el magát a jó értelemben vett The Spirit márkanév csillogása alatt.

„Olvasható”

Írta: Sergio Aragones és Mark Evanier
Rajzolta: Aluir Amancio
Borító: Paul Smith

Wonder Woman #25

Egy fórumban feltett kérdésre válaszoltam, mikor azt írtam, a v3-as Wondar Woman ongoingról majd csak a jövő hónapban szándékozom írni, akkor kezdődik ugyanis egy új, talán kicsit jelentőségteljesebb sztori, mint a mostani. Akkor még azonban nem olvastam a remek „Ends of the Earth” és a nemsoká induló „Rise of the Olympian” történetek közé ékelődött, könnyed átvezetésnek szánt sztorit. A Secret Six kapcsán a múlt héten már kifejtettem, hogy mennyire bírom Gail Simone-t és az ő humorát, de most még valamit meg tudtam róla: ez a nő teljesen bolond, méghozzá a szó legjobb értelmében. Ha azt hittétek, a heti aranyköpés-verseny győztese Fabian Nicieza, hát tévedtetek, Simone nagyon súlyos dumákkal operál. De ez még csak a kezdet; ilyen felépítésű sztorit, mint „Stars in Heaven”, még életemben nem olvastam. Klasszikus szuperhősös képregény, a maga patetikusságával és szentimentalizmusával. Van benne akció, hiszen már lassan a Bucimaciba is kötelező, és emellé kapunk egy jó nagy adag idiotizmust. Az alapsztori az, hogy a Csodanő életét megfilmesíteni készülnek, és ő ennek, szerény igazságosztóként egyáltalán nem örül. Pláne, hogy Tsaritsa, a Fabulák királynője, az összes gonosz királynék, mostohák és boszorkák leggonoszabbika is felbukkan, ugyanis szent meggyőződése, hogy Csodanő az ő legősibb nemezise, Hófehérke. Nem viccelek. A film persze borzasztó, Diana annyira szenved a pocsék forgatókönyv és dialógok miatt, hogy még a feje is belefájdul, én meg egy jót röhögök az ókori görög amazónok férfigyűlölő kirohanásain („nem hajtják le a WC ülőkét!”). Simone igyekszik az összes alkalmat megragadni, hogy Hollywoodot kifigurázza, én azonban még tovább mentem volna, szerintem lett volna még bőven elég geg, ahonnan a többi jött. Az írónő bár elég tréfás hangulatában volt, nem hagyott minket tanulság és útravaló nélkül. Az egyik üzenettel némileg saját magát bátorítja; kijelenti, hogy igenis, ő nagyon jól írja ezt a karaktert. Csodanő lehet határozott, anélkül, hogy pökhendi lenne, és képviselheti az erős nő szerepét, anélkül, hogy férfigyűlölő lenne. Dianát mi mindig olyan hősnek szerettük, amilyennek most Simone-nak is sikerült megírnia. Ilyen hősre felnézhetnek a kisemberek, és még a második rész zárójelenetének szentimentalizmusa sem kár, hogy ezt hangsúlyozzuk. A 24. számban megismert Allison, az alkoholista, egyedülálló, a hollywoodi mókuskerékben teljesíteni próbáló anya, akinek életébe változást hoz a Csodanővel való megismerkedés. Kettejük találkozása szimbolikus, hiszen teljesen különbözőek, és mindketten tudják tisztelni a másikat. Remek, hogy Csodanőnek van saját sorozata, mert a Ligában való szereplései általában minél bombasztikusabb csatákról szólnak, ahol nincs idő ilyen emberi megnyilvánulásokra, pedig ez teljességgel karakterazonos, és ez Simone ítélőképességét dicséri, hogy felismerte, ennek az előtérbe helyezése milyen fontos. A rajzok kapcsán kevés dolgot tudnék kiemelni, rendes iparos munka az, amit a paneleken látunk; szokványos, divatos szuperhősös ábrázolásmód, ez az, amit Chang nyújtani tud, semmi több. Örülök, hogy ennek a sztorinak az alkalmával csak a borítót jegyző Lopresti folytatja a munkáját a sorozattal. Szívből ajánlom tehát a Csodanő ongoingot, ez a sztori is több volt egy kellemes agymenésnél, aminek elsőre tűnt.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Gail Simone
Rajzolta: Bernard Chang
Borító: Aaron Lopresti

Köszönöm a figyelmet, ennyi volt mára a HETI DC. Nem akarom elkiabálni a dolgot, de már dolgozom az ügyön: ha minden jól megy, hamarosan egy szuper különleges gigamega különszám keretében mutatom be nektek a DC monstre crossoverét, a FINAL CRISIS-t. A nap, mikor a gonosz győz. Hősök meghalnak, a legendák örökké élnek.

Vidám hetet mindenkinek!

Sápi Márton
2008.10.20.

Oldalak: 1 2