Heti DC 08/40

Terror Titans #1
Minden hónap meghozza a maga szemetét, ez kétségtelen. Ilyen bámulatos szennyel azonban már régen találkoztam, mint a Terror Titans. Ponyva, a szó szoros értelmében. Van, aki vevő az ilyen bárgyúságokra, mások a képregény jó hírét féltik a hasonló kiadványoktól. Én a magam részéről meglepődtem, hogy ilyesmi nem akadt fenn a DC szerkesztőségének szűrőjén. A Terror Titans valóban belefér a kiadó jelenlegi koncepciójába? A kiadóéba, aki nem sajnál kiadni halomnyi pénzt a legnagyobb alkotók megnyerésére, mint Miller, Morrison, Willingham, Lee vagy Quitley, csak hogy minél színvonalasabb, kritikailag is elismert művek kerüljenek ki a műhelyből? Én érzek némi ellentmondást, az azonban világos, hogy a Terror Titans a koncepció szerint egy nagyonlaza, nagyonkúl, nagyonerőszakos képregény kíván lenni. Azt azonban már az alapsztori köveinek lefektetésekor látni kellett volna, hogy a komik önmaga paródiájává fordul. Ugyanis a következőről van szó: A rejtélyes Dark Side Club tudatmódosító szerek alkalmazásával, ifjú szuperhősöket kényszerít akaratukon kívül egymás elleni, életre-halálra szóló küzdelemre az arénában. Tiszta vidékikocsma-játékgép feeling, már dobnám is be az ötvenest. Mindezen események áldozatává válik Rose Wilson, a Ravager is, aki azt hiszi, hogy ő majd nem lesz senkinek a játékszere, pedig, há-há, dehogynem. Ugye milyen drámai fordulat? És egyik tinititán pajtásunkat még fejbe is durrantják. Vajon ki lehet az? Ha tényleg érdekel titeket, olvassátok el a Terror Titans mini első részét, de csak akkor, ha nem kaptok frászt az ehhez hasonló, agyatlan, csihi-puhi ponyvasztoriktól. Végül is én jót szórakoztam rajta, tehát miért is ne ajánlhatnám? Talán ti is tudjátok értékelni az egyetlen pozitívumot, mely Joe Bennett kellemes rajzait jelentik, ha kellő humorérzékkel álltok hozzá a minihez. A kiadó így tett, hiszen a következő szám beharangozója a következőképp hangzik (és ennél frappánsabban nem is zárhatnám eme rövid értekezést a címről): „The Clock King starts up another tournament, and Ravager kicks butt, and in lieu of taking names, kicks more butt”. A szójáték lefordíthatatlan, de a lényeget szerintem mindenki érti.
Írta: Sean McKeever
Rajzolta: Joe Bennett


„Saját felelősségre”

Vixen, Return of the Lion #1
Új minit indított a DC, melyben egy korábban háttérbe szorult Liga tag kap főszerepet. Mivel hogy Vixenről, a Zambesi-i hősnőről szól a képregény, a fejesek úgy gondolták, a munkára a feltörekvő G. Willow Wilsont kérik fel, aki jelenleg a Vertigonál is futtat egy minit. Wilson szereti a kliséket, eszköztára inkább a jól kipróbált elemekből, mint sem szokatlan fordulatokból áll, és az alapszituáció sem olyan szokatlan, vagy hivalkodó, hogy az ember egyből felkapná a fejét. A Liga egy szép hétköznap délutáni rosszfiú-agyonverés során eddig ismeretlen dokumentumokra bukkan, mely szerint Vixen édesanyjának gyilkosa szabadon jár-kel. Az esemény persze felzaklatja Halle Berryre megszólalásig hasonlító hősnőnket, így fogja magát, és egyenesen a helyszínre siet, hogy véres bosszút álljon a gazfickón. Hazatérve régi barátokba botlik, akik elmondják, hogy a keresett személy rettegésben tartja az egész falut. Vixen le is csap néhány fogdmeget, ez nála szakmai ártalom, majd megjelenik maga Kwesi is, a főgonosz, akiről egykettőre kiderül, hogy ő sem járatlan az afrikai totemek erejének világában. A komik lendületes, összeszedett nyitánnyal indult, egyelőre kérdéses számomra, hogy kaland és a mesélnivaló, vagy inkább a morális kérdések kapnak hangsúlyt a továbbiakban. A kereszténység és a pogány varázslatok szembeállítása, a monoteizmus különböző szemlélete, a Harmadik Világ problémája érintőlegesen felbukkannak a Vixen #1-ben, a koncepció egyelőre még nem kristályosodott ki. Wilsonról számomra már kiderült, hogy képtelen igazán látványos akciókat komponálni, így az a sejtésem, hogy a motoros banda egyébként egész látványos hatástalanítása inkább a rajzolót dicséri. Az írónő inkább a dialógokra koncentrál, melyek életszerűek, kellemes nyelvezetűek és olvasmányosak, bár a rezonőrként alkalmazott Superman is elismeri, hogy nehéz nagy igazságokat mondani, anélkül, hogy közhelyeket eregetne az ember. Az első benyomás, mely éri az embert, ha elkezdi olvasni Vixen új, határészes minijének első részét, az a kellemes meglepetés, mely a rajzok és a színezés minőségét illeti (Santiago Arcas színezőnek is jár a taps). Cafu olyan rajzoló, aki nem először alkot afrikai helyszínen játszódó képregényt, így pontosan tudja, hogyan teremtsen olyan atmoszférát, mely alapján mi, akik csak legfeljebb a tévéből ismerjük a tájat, pillanatok alatt felismerjük, hogy hol is járunk éppen. Szemet gyönyörködtető a képregény, már csak Cafu miatt is érdemes követni, továbbá lehet kötni a fogadásokat, hogy vajon elég karakán leányzó-e Ms Wilson, hogy valami egyedi koncepcióval kiemelje Vixen ötrészes sorozatát a spin-offok szürkeségéből.
Írta: G. Willow Wilson
Rajzolta: Cafu
Borító: Josh Middleton


„Ajánlott irodalom”

Supergirl #34
Le vagyok nyűgözve. Nem gondoltam, hogy valaha ezt még írásba adom, de a Supergirl új száma piszkosul hozta azt, amit egy DC ongoingtól elvárna az ember. Ezt az esetlen, felemás megítélésű karaktert, melyet eddig rosszabbnál rosszabb komikokhoz használtak címszereplőként, végre egy olyan író vette kézbe, akinek tervei, kész koncepciója van, hogy mihez is kezdjen a Kara Zor-El nevű hölgyeménnyel. Először is sikerült hibátlanul és zavartalanul besimítani a címet a DC kontinuitásba, összhangba került nem csak a Superman és Action címekkel, de Morrison RIP-jével is. Mindez arra utal, hogy a fejesek végre komolyabb szerepet szánnak a karakternek, nem kizárt, hogy Steven Gates író volt, akinek sikerült felnyitni a szerkesztőség szemét, hogy lássák, mennyi potenciál is van Superman unokatestvérében. Az ütőkártyák között kiemelt helyen szerepelhetett a terv, mely szerint Supergirl választ magának egy titkos személyazonosságot, hiszen a nap 24 órájában hősködni nem lehet végzetes következmények nélkül. Szimbolikus, hogy Kara képtelen volt mind a való, mind a DC képregények világába beilleszkedni. Ez talán most másképp lesz, és a segítséget egy régi jó ismerős, Lana Lang adja meg, szárnyai alá véve a miniszoknyás csitrit. Hiszen vannak olyan problémák, melyekre a bölcs Kal-El szavai sem nyújtanak vigaszt, hogyan is érezhetné ő át, egy tinédzser lány gondjait. Bár a kettejük közti dialóg a képregény fénypontja, teljesen logikus, hogy a nagy Superman sem adhat mindig kielégítő választ olyan valaki kérdéseire, aki folyamatosan keresi a helyét a világban. A humor és remekül megírt párbeszédek adják meg a füzet igazi hangulatát, tehát Gates remek munkát végzett. Ha a hónap emberét kellene megválasztani, talán mégis inkább Jamal Igle-t emelném ki, hiszen míg olvastam a Supergirl 34. számát, csak ámultam és bámultam a remek panelkompozíciókon, az arcokon, a mozdulatokon. Szinte megelevenedik a képregény Igle kezei alatt. Minden jelenet magával ragadó és hangulatos, remek az összjáték a két alkotó között. Remélem, a szerkesztők még sokáig nem engedik el ezt a gárdát, magam részéről új sztárpárost látok a személyükben, nevük összeforr majd Supergirl karakterével, és a díjeső sem maradhat el jövőre. Bravó Gates, Igle és Supergirl, mehet a menet a New Krypton crossover felé!
Írta: Sterling Gates
Rajzolta: Jamal Igle
Borító: Josh Middleton és Fernando Pasarin


„Ajánlott irodalom”

Ennyi volt a HETI DC. Megfogadtam, hogy többet nem írok előrejelzést a jövő hétre, hiszen eléggé máshogy alakultak viselt dolgaink, mint ahogy azt terveztem. Abban azonban biztosak lehettek, hogy a jövő héten is igyekszem minél több DC sorozatról megosztani veletek a gondolataimat, legyen az akár ongoing, vagy mini.
Jó hetet mindenkinek!

Sápi Márton 2008. október 5.

Oldalak: 1 2