Hellboy: The Chained Coffin and Others – Best of Hellboy?

Élő hullák, szellemek, farkasemberek, szörnyetegek, démonok, és mesterséges emberek. A Mike Mingola néhány minisorozatát, rövid történetét és one shotját egybegyűjtő The Chained Coffin and Others a Hellboy sorozat folklóralapú mitológiájának néhány legragyogóbb gyöngyszemével kápráztatja el az olvasót, akit az első oldalak után rögtön magával ragadnak a hűvös kripták, fenyegető erdők és hegységek, ódon kastélyok, és a minden sarokban megbúvó természetfeletti késsel vágható atmoszférája. Aki pedig nem hiszi, járjon csak utána – még akkor is, ha soha nem olvasott Hellboyt korábban. Megkockáztatom ugyanis, hogy ez a válogatás még alkalmasabb a karakterrel és az ő világával való megismerkedésre, mint Mignola első sztorija, a Seed of Destruction. Egyszerűbb, hatásosabb, változatosabb, és megtalálható benne minden, de tényleg minden, ami miatt ez a sorozat az elmúlt másfél évtizedben olyan roppant népszerűségre tett szert. Na jó, a Wake the Devilhez hasonlóan a lovecrafti motívumok kissé háttérbe szorulnak az erőteljes folklór-elemek javára, tehát aki előbbit preferálja, annak mégiscsak jobban ajánlható a Seed of Destruction. Aki viszont nem, az a The Chained Coffin and Othersnál nem is találhatna magának szórakoztatóbb olvasnivalót.

A kötet első, és egyben talán legjobban sikerült darabja az 1950-es évek végi, vidéki Írországban játszódó The Corpse, amiben Hellboynak egy elrabolt (pontosabban kicserélt) kisbabát kell visszajuttatnia a szüleihez, ám ehhez először végső nyughelyet kell találnia egy élő hullának (ezt a motívumot Guillermo Del Toro is felhasználta az első filmadaptáció vége felé, a temetőjelenetben). A The Corpse egy tömör, frappáns, esszenciális összefoglalása mindazoknak az erényeknek, amik Mignola világát felejthetetlenné tették. Történetét tekintve egy ír népmesét vesz alapul, hangulatilag borzongató, humoros és kísérteties, ötletek szempontjából tele van mindenféle különös lényekkel, természetfeletti jelenségekkel és furcsaságokkal, ráadásul az író egyik legfeszesebb, legjobban felépített munkája – és még rajz tekintetében is élen jár. Mignola szokásosan tiszta, sarkos vonásait a sorozat egyik legjobb, maximális kontraszthatásra törekvő színezése, és figyelemreméltóan dinamikus panelelrendezés egészíti ki (mindkettőre tökéletes példa az az oldal, amelyen egy akasztófáról lógó hulla utat mutat a főszereplőnek).

Az ezután következő két rövid sztori csak afféle ujjgyakorlat, egy-egy kizárólag hangulatra és akcióra kihegyezett paranormális esetről. A szokásosnál is komikusabb The Iron Shoesban Hellboy egy gonosz, vascipős koboldot vadászik le egy romos, írországi toronyban, a hátborzongató fel- és levezetésével kirívó The Baba Yagából pedig megtudhatjuk, hogyan lőtte ki a főhős a címszereplő egyik szemét – vagyis ez afféle háttértörténet a Wake the Devilhez. Ezekhez hasonló a válogatás címét adó The Chained Coffin is: 10 oldalas, bár elég tömény szösszenet, amiben Hellboy visszatér földi születésének helyszínére, és új információkat szerez eredetével kapcsolatban. Érdekessége leginkább az, hogy „cselekménye” voltaképp egy látomás, vagyis a főszereplő mindvégig teljesen passzívan szemléli a Gonosszal lepaktált, haldokló nő és gyerekei sorsát. Szokatlan, hogy egy sztoriban Hellboy semmiféle démont ne vágjon orrba, és Mignola saját bevallása szerint azért nem akarta bevonni őt az akcióba, hogy a népmesei alaphoz minél hűbb maradjon, de furcsamód ez a húzás félúton valahogy praktikussá és logikussá is vált, hisz nyilvánvaló, hogy eredettörténeténél csak szemlélő lehet.

A kriptahangulatú Christmas Underground (ahogy címe is tanúsítja) egy karácsonyi sztori, amiben Hellboy egy fiatal nő eltűnése után nyomoz, akit egy démon csalt le az alvilágba. A történet a többihez hasonlóan egyszerű, de hatásos, és ez megint egy gyönyörűen színezett képregény: az alvilág nyugtalanítóan sárgás háttere ritka a sorozat történetében, és így a célnak megfelelően kirívó, az ördögi teremtményekkel vívott harc pedig egészen apokaliptikus hangulatú a maga tüzes, pokoli színeivel. A hosszabb, The Wolves of Saint August című sztori a második Hellboy képregény, és az első, amit Mignola maga írt (a Seed of Destructiont ugye még John Byrne jegyezte), egy farkasemberek szellemeitől rettegő balkáni városka felszabadításáról szól. Egy barátja halála után Hellboy számára a nyomozás személyes bosszúvá válik, amiben kollégája, Dr. Kate Corrigan is segédkezik. Érződik rajta, hogy Mignola itt még nem igazán találta meg a helyes arányt: az első fele sűrű szövegbe fojtott információdömping, a másik fele egy nagy csata, átmenet pedig alig-alig van köztük. Ettől persze még pokolian szórakoztató ez is, az elhagyott, sötét múltú kápolnában játszódó finálé pedig szokás szerint szenzációsan van megrajzolva, de a hosszához képes kicsit túlságosan is egyszerű – voltaképp nincs benne több cselekmény, mint mondjuk a The Corpse-ban.

A kötet zárósztorija az Almost Colossus, ami részben a Wake the Devil közvetlen folytatása (bár a magyarázatoknak köszönhetően teljesen érthető és élvezhető önmagában is), részben pedig egy elegáns kalapemelés a Frankenstein mítosz előtt, egyszersmind annak ügyes, hangulatos átemelése Mignola Hellboy-világába. Hellboy felkutatja a homunculust, akinek a Wake the Devil eseményei során Liz átadta képességeit – és ezért most haldoklik. Vannak itt förtelmes szörnyek, mesterségesen előállított ember(szerűség)ek, sötét éjszakát kettéhasító villámok, aztán az egész egy jókora kolosszussal vívott, szokatlanul epikus és látványos csatában csúcsosodik ki – ez már egy ügyesebben felépített, fokozatosan egyre grandiózusabbá váló történet, aminek az emocionális töltete sem elhanyagolható. Mignola itt mélyíti el még jobban Liz figurájánjak a Wake the Devilben megismert, tragikus aspektusát, méghozzá egészen kivételes írói bravúrral: ahogy Liz kifejezéstelenül, szenvtelenül és csendben várja a halált (nameg ahogy ezt a lehangoló rajzok kifejezik – élükön az emlékezetes cigarettaleejtéssel), az többet elmond róla és az ő keresztjéről, mint bármilyen, hosszú oldalakra rúgó dialógus vagy narráció. Nem ez a legjobb sztori a kötetben, de alighanem a leginkább katartikus.

Ha csak egyetlen Hellboy-képregényt akarsz a polcodon tudni, annak a The Chained Coffin and Othersnek kell lennie. A horrorisztikus folklór világába tévedt, fekete humorú szuperhős-képregény néhány legjobb pillanata található meg benne. Talán sehol máshol nem keverednek a Hellyboyra jellemző zsánerelemek ilyen kiegyensúlyozott, profi arányban, és még a legkevésbé sikerült sztori is meglehetősen élvezetes. A legjobb (The Corpse – mert ezt nem lehet elégszer leírni) pedig olyasvalami, amit mindenkinek el kell olvasnia.

9/10
Megjelenés: 2003
Történet és rajz: Mike Mignola

Olórin, 2008. augusztus 21.