Hellboy: The Right Hand of Doom – Az ember az ördögben

A végzet kopogtat az ajtón: az egykedvű, vörös szörnyverő, Hellboy, az ezt megelőző történetekben beutazta már a fél világot (és egész Kelet-Európát), és mindenhol sikerült találnia valami nyálkás, bűzös, ocsmány teremtményt, amiről a vak is látta, hogy csak azért jár a Földön, hogy különös hősünk pár méltatlankodó megjegyzés és száraz poén közepette hülyére pofozza. A The Right Hand of Doomban azonban előtérbe kerül Hellboy egy másik oldala, egész pontosan az emberi oldala, ami próbál megbirkózni saját világnézete, és a létezése állítólagos oka közti látszólag feloldhatatlan ellentétekkel. Ez persze nem jelenti azt, hogy ez a kötet egy nagy melodramatikus vívódás lenne amerikai módra, nem, Mike Mignola jó szokásához híven most is ellát minket mindenféle folklórokból, mítoszokból és H. P. Lovecraft borult elméjéből vett teremtményekkel, hogy újfent egy izgalmas utazásra invitáljon minket a horror, a kaland, a szuperhős-történetek és a vígjáték sajátos műfaji egyvelegével, amihez nála jobban aligha ért bárki.

A The Right Hand of Doom érdekessége, hogy alighanem a legtudatosabban megszerkesztett Hellboy-kötet, amiben a nyolc rövid történet (ellentétben például az ezt megelőzött The Chained Coffin and Others című tpb-vel) határozott koncepció mentén követi egymást, és e koncepció alapján van három fejezetre felosztva a könyv is. Az első fejezet az ördögszerű hős fiatalkorába enged betekintést: a kétoldalas, frenetikusan vicces, egyetlen gyönyörűen eltalált, roppant bájos poénra épülő Pancakes után, melyben Hellboy még kisfiú (tökéletes felvezetés), két komoly próbatétel következik, amikben a főszereplő tapasztalatlansága és ügyetlensége révén még nem képes győzelmet aratni (az egyikben véres ronggyá verik, a másikban pedig csakis a vakszerencsének hála kerekedik felül az aktuális szörnyetegen). A második fejezet három sztorija a ’60-as évek végétől a ’80-asok elejéig tartó időszakban szóródik: itt hősünk már érezhetően talpraesettebb, rutinosabb és furfangosabb, sem egy hordányi gyilkos repülő fej, sem egy médium ektoplazmájából testet öltő űrszörny, sem egy vérszomjas, elmetrükkökkel küzdő vámpírnő nem fog ki rajta. A harmadik fejezet pedig már a jelenben játszódik, és Hellboy sorsával, küldetésével foglalkozik, mintegy megkoronázva a korábbi történeteket, és ráadásul összefoglalva életének addigi legfontosabb eseményeit – amiből mellesleg egyenesen következik, hogy egyrészt itt a megszokottnál jóval változatosabbak az aktuális konfliktusok feloldásai, másrészt, hogy akárcsak a korai Hellboy-kötetek általában, ez a szép kronológiai és koncepcionális ívet leíró kiadás is minden feltétel nélkül élvezhető önmagában.

Mignola jó szokása szerint most is bőségesen merít (főleg) az európai folklórból, és két kézzel osztogatja a mindenféle furcsa, természetfeletti eseményeket. Frappánsan megidézi egy hatodik századi angol sárkányölő szent legendáját (The Nature of the Beast), több norvég hiedelmet kever össze a fejetlen királyról szóló, egészen kísérteties, és a könnyed hangulatot a horror elemek javára kivételesen háttérbe szorító King Voldban, román vámpírmítoszokkal játszadozik a The Varcolac című sztoriban, és hogy egzotikusabb tájakra is meginvitálhassa az olvasót, egy japán népmesét is belop Hellboy világába. Ez utóbbi a Heads címet viseli, és a kötet legfeszesebb, legjobban megírt és megrajzolt, kellemesen morbid és bizarr epizódja. A folklór mellett azonban ezúttal hasonlóan nagy szerepet játszik a Seed of Destruction óta kissé mellőzött lovecrafti világ is. Erre példa már a Goodbye, Mister Tod is, de a téma a kötet utolsó harmadában válik csak igazán hangsúlyossá – és itt lép előtérbe Mignola rémektől hemzsegő univerzumának Hellboyra gyakorolt személyes jellegű hatása is.

A kötet címadó sztorija, a The Right Hand of Doom egyrészt egy gyors összefoglalása a legfontosabb eddigi eseményeknek, másrészt pedig fellebbenti fátylat a kőkemény, vörös jobb kéz rejtélyéről, és hirtelen az Európát egykedvűen végigpofozó Hellboy vállára helyezi az egész világ súlyát. A főszereplőből egy csapásra egy tragikus hős válik, aki persze önmagához hűen nem nyafogással és panaszkodással fogadja a híreket, hanem egyszerűen, sztoikusan tudomásul veszi: egy pillanatra kicsit elgondolkodik, amikor megérti, mi is a szerepe a világban, majd vállat von, és megy tovább. Kétség még csak fel sem merülhet, és ezt támasztja alá az ezt követő sztori, a nagyszerű Box Full of Evil is, amelynek a kötethez íródott epilógusában a főszereplő most először elmereng különös sorsán (vagyis azon, hogy ő egy szörny, aki hozzá hasonló szörnyeket öl). Persze csak röviden, hiszen Mignola (akinek írói tehetségére ez a két sztori rendkívül ékes bizonyíték) pontosan tudja, hogy a Hellboy nem egy olyan képregény, ami el tudná viselni hősének folytonos, esetlegesen hosszú monológokkal terhelt vívódását, és a hevesen ábrázolt lelki tusákat. Ugyanakkor a sorozatban a bunyók mellett mindig akadt egy kis hely a szívnek, az emberi érzelmeknek is, úgyhogy az író, bár nem csinál nagy ügyet a dologból, és a hősünk vállát nyomó terhet mindössze pár panelen, szépen és visszafogottan érzékelteti, de azt úgy teszi, hogy hatása maradandóvá váljon, és innentől kezdve mindig érezhető legyen a karakteren. (Hellboy sorsának elfogadására egyébként szép és frappáns metafora, amikor saját letört szarvaival döfi le az Ualac nevű démont.)

A képi világ, Mignola sajátos stílusával, szokás szerint lenyűgöző. A nyers, durva arcok, a sarkos vonások, a karaktereket szinte elnyelő, nyomasztóan-gyönyörűen üres hátterek, a kontraszthatásra törekvő színezés (ezúttal is Dave Stewarté az érdem), a viktoriánus és gótikus környezet, na és a kiemelkedő panelkezelés, mint korábban, most is felteszik a pontot az i-re. Vagyis a The Right Hand of Doom az egyik legélvezetesebb, leginkább átgondolt Hellboy-kötet, ami témáját, hangulatát, történeteit tekintve is kellemesen változatos.

9/10
Megjelenés: 2000 (Dark Horse)
Történet és rajz: Mike Mignola

Olórin 2008. december 2.