Hármasban szép az éter – Marvelek

A Marvel stúdió legutóbbi produkciója, a Marvelek igencsak szerencsétlen csillagzat alatt született. Egyrészt érezhetően átkötő filmnek szánták két epikusabb alkotás között, aminek a feladata a könnyed szórakoztatás mellett az, hogy kicsit bemutassa hőseinket, akikhez aztán így a nagyobb filmekben jobban kötődünk. Ezen a kitételen lehet mosolyogni, de képzeljük el az első Bosszúállókat önmagában, előzményfilmek nélkül.

Sokkal nagyobb baj az, hogy az elmúlt években egyetlen ütősebb Marvel-film sem készült, amibe a szóban forgó mű kapaszkodni tudna. A korábbi fázisokban ott voltak a Vasember-, az Amerika Kapitány- és a Bosszúállók-filmek, amelyek egyfajta fókuszául szolgáltak ennek a sorozatnak. Ezek segítségével megvolt egy irány – vagy legalábbis annak illúziója – és a téteket is éreztük emiatt. A szemünk előtt fejlődtek a karakterek és hagyták ott a nyomukat a világon, akkor is, ha ezt ponyvásan, és nem irodalmi magasságokban és mélységekben tették.

Nem azt mondom, hogy most tél van és csend és hó és halál, hanem hogy van egy szétforgácsolódott, a saját súlya alatt rogyadozó filmuniverzum, híján a fent említett mérföldköveknek.

Ez pedig azért szomorú, mert a Marvelek egyébként egy teljesen szerethető, lelkes, energikus, sőt, megkockáztatom, okos alkotás, ami tudja, mit akar és mire vállalkozik. Amin ugyan leverik a port a közelmúlt termése miatt, pedig nemcsak azoknál, hanem néhány régebbi Marvel-filmnél is összeszedettebb.

Persze nem a faékegyszerűségű története miatt fogunk emlékezni rá, amiben, mint mindig, meg kell állítani egy világpusztító gonoszt. Zawe Ashton Dar-Bennét nem is sok személyiséggel ruházta fel a forgatókönyv, aminek következtében a karakterábrázolása többnyire kimerül abban, hogy a kamerába vicsorog. Ugyanakkor a motivációi sokkal hihetőbbek és érdekesebbek, és ez ad súlyt a történetnek.

Dar-Benn ugyanis Carol teremtménye, aki az előző részben legyőzte a gonosz zsarnokot, épp csak az utóhatással, a következményekkel nem számolt. Az első rész Carolja sok tekintetben egy üres lap volt, akit alig volt alkalmunk megismerni, most azonban egy tettei miatt őrlődő nő, akit frusztrál az, hogy képtelen megfelelni a saját magáról kialakított képnek, de annyira, hogy az emberi kapcsolatait is hanyagolja. Így fogadott unokahúgával, Monicával sem találkozott már évtizedek óta, és szerfelett zavarja, amiért egy fiatal csitri, bizonyos Kamala Khan isteníti.

A filmet éppen a közöttük levő kémia menti meg. Alapból szimpatikus, hogy Monicát és Kamalát Carollal egyenrangú félként kezeli a forgatókönyv, nem pedig a hős holdudvarának tagjaiként – ami pedig, lássuk be, rengeteg szuperhősfilm hibája. De emellett éppen akkora betekintést nyerünk az ő félelmeikbe és traumáikba, így Monica elárultságába vagy Kamala csalódásaiba a hősködés szabályait illetően. Mindezt anélkül, hogy bármelyikük is elmerülne az önsajnálatban. A film nem várja el, hogy egyik pillanatban a szereplőkön sírjunk, a másikban pedig egy hülye poénon nevessünk.

Mert azért elborult ötletekből bizony nincs hiány, mintha csak a Rick és Morty egy szelídebb, női szereplőkre átírt változatát látnánk. Ezek közül akad egy, ami stílusparódiának azért kicsit elnyújtott, és legyünk őszinték, gáz is. Ugyanakkor meg a Ms. Marvel az a képregény, ahol az egyik legmeghatározóbb gonosztevő egy kakadufejű tudós, márpedig a film keblére öleli ezt az őrületet. Ismeri az alapanyagot, és nem azért merít belőle, mert néhány kép jó lesz rajongócsalogatónak az előzetesben.

És itt kell kiemelnem Iman Vellani játékát, aki egymaga elviszi a hátán a filmet. Mintha csak a képregénysorozat Kamalája lépne elénk a maga túláradó, csapongó energiájával, határtalan rajongásával, hatalmas szívével és lelkével. Szoktam mondani, hogy az első Bosszúállók varázsa abban rejlik, hogy olyan, mintha egy nagyobb testvér olvasna fel képregényt egy kisebbnek – Kamala olyan, mintha ezt megfordítanánk. Vellani pedig tökéletesen megragadja a figura kockaságát, esetlenségét, ártatlanságát, elkötelezettségét és jóindulatát.

Emellett a film finoman el is kerüli a jó pár alkotás hibáit a közelmúltból. A mellékszereplők szerethetően esendő figurák, nem pedig két lábon járó karikatúrák. A zene a történetéért van, és nem azt érezni, hogy egy egész filmet rendeztek hozzá. A speciális effektusok nem erőfitogatásból vannak jelen, hanem hogy elmerülhessünk egy másik világban. A humora minden elborultságával kedves. Előre tekint, nem hátra, így a sérelmekben való dagonyázás helyett a megoldásokon tűnődik. Végezetül, a hős nem egy poros városkába belovagló cowboy, aki egymaga száll szembe a tőle függetlenül létező gonosszal, hanem a világ része, így nem pártatlan vagy tévedhetetlen.

Pedig tévedés ne essék, a Marvelek bizony egy matinéfilm. Tudja is magáról, hogy az. Nem akarja magát jó borként eladni, ő egy hűsítő Mountain Dew szeretne lenni, annak extra cukortartalmával és ízorgiájával.

Épp csak az igazán nagy dobások hiányoznak mellőle, amikre rákészülünk, amiket úgy várunk, mint gyermekkorunk kasszasikereit. Régen a Marvel tudta az arányokat, ezt kellene megint eltalálni, nem belefeszülni abba, mit mond Scorsese. Nem készpénznek venni, hogy a Végjáték után úgyis beülünk minden Marvel filmre, hanem újra építkezni. Könnyű szuperhősfáradságról beszélni, de ha minőség helyett mennyiséget kap a néző, bizony belefárad. De ez nem a Marvelek sara, ami szépen teljesíti, amit ígér.

Kapjon maga mellé jobb társakat.

Pusztai Dániel