Halványszürke lovag – Batman in Detective Comics #614

Azt hiszem, itt húzom meg a határt. Az hogy ennyi ideig bírtam, az csak türelmemnek és a mindig bizakodó gyári alapbeállításnak köszönhető.

A képregényrajongás sokszor szimplán elhatározás kérdése. Főleg így van, amikor a további füzetek olvasása/vásárlása a felhalmozódó gyűjteménnyel áll arányban, nem az olvasásélménnyel. Nem is baj az, ha nem szórakoztat igazán egy történet, Tarr Béla Werkmeister harmóniákja sem volt élvezetes, mégis kedvem támadt újra megnézni, de amikor egy mű annyira lapos és üres, hogy fárasztó elolvasni is, akkor már egész más a helyzet.

Kb. így vagyok az elmúlt évek amerikai Batman történeteivel. Folyamatosan ezt a kérdést teszem fel magamnak: mi köze van ennek akármihez is, ami engem körbevesz? Egykor azért tettem le voksomat Batman karaktere mellett, mert a kilencvenes évek elején itthon bemutatott füzetek nagyfokú társadalmi érzékenységről tettek tanúbizonyságot. Köztük volt néhány olyan történet, melyet felnőtt fejjel is csak félszemmel merek újra elolvasni, annyira torokszorító. Ilyen példul a kukás fiának halála, de a túladagoló anyuka esete is emlékezetes maradt. Így leírva tipikus túlzó képregényes megközelítésnek tűnhetnek ezek a történetfordulatok, mint Alison halott babája a Trainspottingban – hogy mégse képreégnyes példával éljek. Itt azonban szó sem volt hatásvadászatról, egyszerű, szinte tárgyilagos volt Alan Grant előadásmódja, melyhez Norman Breyfogle szigorú és „egyszerű” rajzai párosultak. Fura módon mégis az egyik legsikerültebb érzelemkifejezésekkel párosultak Batman rajzai, mely a karakter maszkja miatt mindig egy érdekes kérdést jelent. Breyfogle Batmanjéről az első kép, ami eszembe szokott jutni azok a tágra nyitott szemei és tátott szája. Ez a tehetetlen, a mocsokban mindig valami új döbbenetet előtúró Batman képe jól jellemzi azt a korszakot.

Itt Batman nem csak a fény árnyékába húzódik vissza, hanem a történet főszerepét is elkerüli. Egy olyan fonál lett, mely összeköt sok rólunk szóló történetet. És ezt akkor sokan szerethették,
hiszen a tönk széléről hozta vissza a páros a Detective Comics alapsorozatot. Mert azért valljuk be: egy szüleit gyászoló örökké morcos szuperhős egyszemélyes története nem lehet számunkra érdekes több száz füzeten keresztül.

Nade, ez a kilencvenes évek eleje volt. 2004-ben újra nekiálltam Batmaneket gyűjteni. Akkor a fent leírt gondolatok jártak a fejemben, és újra hasonlóra vágytam. Újabban igazán izgalmas dolgok történnek hősünkkel, pl. fia született – pontosabban megtudta, hogy van egy néhány éve született fia, Robin feltámad, a másik Robin féltékeny és természetesen Batman sokat verekszik mindenféle gonoszokkal. Ja meg mostanában a halálát is pedzegetik. Igazán érdekes fordulatok lehetnek, de semminek sincs súlya, lecsengése, a karakterek idegesítően üresek, sablonosak. Ha jól emlékszem az utóbbi évek Batman füzeteire (leszámítva néhány Legends of the Dark Knight füzetet) egyszer nem csettintettem egy történet elolvasása
után, egyszer nem éreztem úgy, hogy majd szétvet az izgalom egy „to be continued” olvasásakor és egyszer se gondoltam arra, hogy ezt valamelyik közeli ismerősömnek is – mondjuk a feleségem – el kellene olvasnia.
Pedig a felsoroltakat mind tapasztaltam más képregények kapcsán. Be kellett látnom, hogy a Batman sorozatok öncélúvá és mindenféle hosszútávú koncepció nélküli unalommá váltak. A végső csapást a R’as Al Ghul feltámadásáról szóló történet jelentette. (Ezek szerint meghalt…) A giga-mega sztoriként előadott 4 sorozaton átívelő (Batman, Detective Comics, Robin, Nightwing) történet nem volt más, mint 8 füzetnyi akció. Mélység sehol. Pedig a DC háza táján igenis léteznek még egyszerű, emberekről szóló hiteles képregények, a néhány évvel ezelőtt beszüntetett Gotham Central ilyen volt. Sőt, a mostani Jonah Hex történeteknek szerkezete sokban hasonlít a „régi” – általam megkedvelt – Batmanekéhez. Azt se tudjuk, ki ez a torz fejvadász (najó, megtudjuk, de az a sztori pont nem olyan érdekes), azonban annál többet megtudhatunk egy-egy vadnyugati város, vagy külterületi gazdaság mocskáról.

Tehát a – pillanatnyi – felkapottsága miatt igazán nehezen beszerzett R’as Al Ghul sztorival
telt be a pohár. Ekkor fontolgattam, hogy fel kéne függeszteni Batman olvasói és gyűjtői tevékenységemet és „élvhajhász” módon csak azt begyűjteni, amire lelkesedve tudok rágondolni.
Tehát semmi ragaszkodás és hűség Pl. milyen izgalmas lenne felhajtani a maradék általam nem ismert, angolul kiadott Crepax, Bilal képregényt, és az oda felé vezető úton mennyi minden mást felfedezhetek! Csakhát az igazi élményre vágyó olvasót ekkor egyszercsak elnyomja a teljességre törekvő, hűséges gyűjtő: „ha már felhalmoztam az utóbbi 4 évből egy viszonylag szép gyűjteményt, amit innen Magyarországról különösen nehéz volt, akkor nem tehetem meg, hogy csak úgy félbehagyom. Értelmetlenné válik az eddigi gyűjtemény. Ha értelmetlen, akkor szabaduljak meg tőle és cseréljem le olyanra, amit igazán szeretek. De néhány jól sikerült füzet miatt sajnálnám eladni. De hát milyen dolog kiszelektálni a legjobbakat egy sorból?! Majdnem olyan rossz, mint best ofokat hallgatni. Hol van itt a gyűjtői következetesség?”
Ehhez hasonló gondolatok gyötrik az embert, amikor gyűjtői stratégiát akar váltani. Sokszor a legkényelmesebb ész nélkül megvásárolni a havi két Batmant, elolvasni, bezacskózni és besuvasztani a dobozba. Csak legyen az embernek emellett elég pénze és ideje az igazán jó képregényekre!

Szabó Zoltán Ádám | Panel #6