A Pesti Könyv kiadó, miközben rendszeresen válogat a háromnegyed évszázados Lucky Luke állományból, igyekszik naprakész maradni a legújabb kötetek tekintetében is. Ennek köszönhetően a már Morris és pláne Goscinny nélkül tovább vitt sorozat újabb darabjaival nagyjából ugyanakkor találkozhatunk, mint a világ bármely más pontján élő rajongók. A fiatal szerzők láthatóan mindent megtesznek azért, hogy a sorozat ne csak tovább éljen, hanem még friss is maradjon. Néha, mint ez esetben, még a hírekbe is bekerülnek, ahogy az általában lenni szokott, a plurális társadalom képregénybe való beszüremkedése okán. De nézzük, milyen is lett!
I.
Néhány hónapja röviden fejtegettem (ld. The Route List), hogy amerikai társainál mennyivel szabadabban kezelhet ellentmondásos, vagy éppen érzékeny témákat egy európai western. Ez nem jelenti azt, hogy minden alkalommal éltek is volna ezzel. Bizony, Lucky Luke, a maga 75 éves múltjával egyszer sem szerepeltetett feketét fontosabb mellékszerepben (főszereplő nyilván csak Lucky Luke lehet… és Jolly Jumper!). Ezt nem ügybuzgó politikai korrektség miatt nevezhetjük hiányosságnak, hanem a hitelesség és tényszerűség iránti igény miatt. Lucky Luke többször járt az amerikai délen, de fekete ember sosem vált protagonistává. Rendben, mondjuk, hogy Lucky Luke egy cowboy és igazi terepe a vadnyugat, nem az ültetvények világa! Ez igaz. Csakhogy az is igaz, hogy ezekben az években a marhapásztorok egynegyede fekete volt. Volt rabszolgák ők, akik a Polgárháború után a Nyugat felé tartottak. Ez olyan arány, amit tévedés figyelmen kívül hagyni, ami éppen egy olyan sorozat és alkotója esetében különös, amely és aki éppen, hogy törekedett a hitelességre.
De ezen kívül maga a rabszolgatartásból átalakuló Amerika is kihagyhatatlan témákat és szereplőket kínált volna az egyébként éppen a tematikai változatosságot kereső sorozatnak. Nem gondolom, hogy Morrisnak, aki maga is élt Amerikában, sőt, minden amerikai város talán legszínesebbikében, New Yorkban, sosem ötlött föl a gondolat, hogy négereket szerepeltessen. Tehát se nem volt hiteles, se nem volt praktikus Morristól, hogy elengedte ezt a szálat. Mondhatjuk, hogy elengedte, hiszen a Villám Vili #2 – A Mississippin (Egmont, 1990.) és a Talpraesett Tom – A Mississippin (LKNYM Forum, 1979) kötetekben olvasható, jónéhány fekete mellékszereplő bukkan fel, de nem mondhatjuk, hogy túlságosan egyéni jegyekkel bírtak volna. És hát, legyünk őszinték, alárendelt szerep jutott nekik – nem dramaturgiai és nem is társadalmi értelemben, hanem emberi tulajdonságok tekintetében – ami talán nem csak a mából visszavetítve tűnik bántó hibának. Mert tegyük hozzá, hogy a lusta és ügyefogyott szolgákon kívül más szerepet nem osztott rájuk. Jul említi egy interjúban*, hogy e fajta felszínes, lenéző reprezentáció miatt tiltották be Amerikában A Mississipint, amire sok utalást nem találtam, mindössze annyit, hogy az Apple üzlete levette a kínálatából. Jól ismertek azok a vádak, amelyekkel Hergét és munkáit szokták illetni, leginkább a Tintin Kongóban miatt. Morrisra nem is jellemző egy ennyire explicit és inkorrekt ábrázolásmód, mint ami Hergé inkriminált kötetére jellemző, csakhogy nem is 1931-et írtak akkor, hanem 1959-et!
Mégis legvalószínűbbnek azt tartom, hogy Morris szimplán azért hagyta ki a feketéket a képregényeiből, mert azok a western mozikból is kimaradtak. Akármennyire is bugyután hangzik ez, mégis pontosan dokumentált az, hogy a belga Morris számára sorvezetőként az akkoriban hihetetlenül népszerű vadnyugati filmek szolgáltak. Ezek a filmek nem csak tudatosan másolt minták voltak, hanem ezekből „tudták” hogyan nézett ki egy kocsma, egy aranybánya, egy postakocsi, egy iskola a prérin, vagyis referenciaként is szolgáltak. Az a kép, melyeket teremtettek, évtizedekre beleégtek nemzedékek sokaságába, sőt, máig kitörölhetetlenek. Mint tudjuk, a vadnyugat mítoszgyártása, a történelemformálás már akkor azonnal megkezdődött. És ami az etnikai összetételt illeti, az úgy nézett ki, mint a buszjáratok ülőhelyei a déli államokban: kizárólag fehérek kaptak abban helyet. Úgy gondolom, hogy a fehér Európából érkező és oda visszatérő Morris naiv módon magáévá tette ezt a képet. Az viszont továbbra is kérdéses számomra, hogy később miért nem pótolta ezt a hiányt, hiszen ez az 80-as és 90-es években már egyáltalán nem számított volna akkora tabudöntögetésnek. (Összevetésként: az egészen más hangvételű, de szintén népszerű francia/belga Blueberry sorozat 1963-as indításakor inkább az indiánokra osztottak korrektebb, kimunkált képet. 1975-ig** kell várni, hogy a fiatal Blueberry történeteiben explicit módon foglalkozzanak fekete rabszolgákkal.)
II.
Lucky Luke a hetvenéves múltjával megérett arra, hogy alkotói átgondolják a sorozatot az apró részletektől a nagy koncepcióig. Ezt egészen elegáns és tisztelettudó módon, mégis határozott mozdulatokkal meg is teszik az ifjú alkotók. Szerencsére nem szemfényvesztő rebootokkal végrehajtott ráncfelvarrásokkal találkozunk, mint a Marvel és DC ikonikus sorozatai esetében. De nincs is rá szükség, mert Lucky Luke-nak nincs saját története, amelyeket újra meg újra el kellene mesélni, nincsenek kontinuitási problémái. Ennek az önreflexiónak köszönthetjük a friss vagy új témaválasztásokat, mint ez esetben az afro-amerikai szálat, vagy nem olyan régen a zsidó-amerikai szálat is. Ugyanerről a tőről fakad az is hogy az alkotók néhol visszautalgatnak korábbi történetekre, ami egyébként Morris és Goscinnytől sem volt szokatlan – és ezekbe merész módon becsempésznek egy adag öniróniát is. Ilyen finom poén az is, hogy már az 5. oldalra előre hozták az LL képregények védjegyévé vált utolsó képkockáját, a magányos cowboy-jal és lemenő nappal. Persze, az alkotói frissítés nem csak ilyen apró rezdüléseket hoznak, hiszen a poénok mellett a narráció is a korábbiaknál szókimondóbb, néhol nyersebb lett. A kincstári válasz erre az, hogy napjainkban már jóval feljebb van az ingerküszöb. Ismerjük, ugye? Csakhogy itt arról is szó van, hogy a kizsákmányolásról mer nyíltabban beszélni ez a képregény, miközben megtartja közvetlenségét, nem válik kioktatóssá. Na jó, ez nem egészen igaz: A főszereplő történettel párhuzamos jellemfejlődési íve túl meredeken indít, sőt, eleve magasan kezdi – magyarán egy erkölcsi magaslatról. Ez nem tesz jót a képregénynek, hiszen Lucky Luke általában hűvös, semleges szerepből indul, és ahogyan egyre mélyebbre keveredik a konfliktusba, úgy kényszerül állást foglalni. Ez alkalmasabb a befogadói azonosulásra és arra, hogy az olvasó a főhőssel együtt formálódjon. Ezzel szemben LL egy mai városi patkány polkorrektségével és naivitásával érkezik meg Délre, ami nem hihető és túlságosan szájbarágóssá teszi. Nem állítom, hogy ne kellett volna kiakadnia a nyílt rasszizmus láttán, de ez dramaturgiai szempontból szerencsésebb lett volna későbbre időzíteni.
És ha már polkorrektség: a sztori rengeteg alkalmat teremt arra, hogy a szereplők beszólogassanak a franciáknak (vagy éppen ellenkezőleg), amellyel Jul él is rendesen.
Achdé munkájáról nem szóltam még. Egyre jobban kirajzolódnak saját stílusjegyei. Ebben a képregényben egyedül a címszereplő Morris; mindenki és minden más már Achdé. Friss, lendületes kompozíciókkal él, egy esetben pedig a megszokott képkocka elrendezést is fölrúgja. Ezek hatására első átpörgetésre is egy modern képregény hatását kelti ez az album.
A fordítást Szenes Renáta jegyezte, akinek ez a harmadik képregénye, melyből ez a második Lucky Luke munkája. Időnként megakadt a szöveg. Nem tudom, mi volt a forrásnyelv, csak remélni tudom, hogy az eredeti francia, de néhány nem működő poénnál kipróbáltam, hogy a magyar szöveget angolra tükör-fordítottam és teljesen jól működött (pl. 3/7). Ez leginkább a képregénye első, nyelvi játékokban, szívatásokban, brillírozásban bővelkedő jeleneteiben mutatkozott meg. Talán egy olvasószerkesztő elegendő is lenne, hiszen hozzá kell tenni, hogy sok más esetben jól eltalálta a szöveget.
Engem meggyőztek ezek az újabb LL képregények. Frissességükkel kifejezetten üdítően hatnak két régebbi, már-már muzeális darab között. És örömteli látni, hogy ez is tovább tud élni. Sőt, talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a közéletiség beemelésével, az okos kikacsintós poénokkal tulajdonképpen mást nem csinál Achdé és Jul, mint hogy Goscinny szellemét támasztják fel. És ez így van jól.
Szabó Zoltán Ádám
**Valójában 1968-ig, hiszen a Blueberry ifjúsága eredeti folyóiratos megjelenése ekkorra datálódik. 1975-ben adták ki átszerkesztett album formátumban. Elnézést a téves adatért!
Cím: | Lucky Luke #40 – Gyapotcowboy |
Szerző(k): | Achdé, Jul |
Kiadó: | Pesti Könyv |
Ár: |
|
Formátum: | album |
Terjedelem: | 48 oldal |
Megjelenés: | 2020.10.26 |
Megvásárolható: | Újságárusok és Képregényboltok |
Online vásárlás: | kepregenymarket.hu |