Frankenstein szörnyetege – A galaxis őrzői: 3. rész

Egy mondanivaló szépsége abban rejlik, hogy ezerféleképpen mesélhetjük el, amíg tudjuk, miként is szeretnénk elmesélni azt. Vegyük például az állati jogokat. Beszélhetünk róla gyerek- és családbarátan, ahogy a Beethoven vagy a Szabadítsátok ki Willy-t tette, vagy komorabban, ahogy Grant Morrison We3-je, A majmok bolygója filmek vagy a tavalyi Nem. Lehet kedves-naiv vagy akár brutális – és itt megjegyezném, a Nem még mindig egy Disney-film a valósághoz képest –, a lényeg, hogy tudjuk, kiknek akarjuk elmesélni és hogyan.

Ez az, amiről A galaxis őrzői legújabb részének halványlila gőze sincsen. Ezt már a tavalyi Thor film kapcsán is elmondtam, hogy teljesen mindegy, hogy egyetértek egy üzenettel, ha azt hebehurgyán tálalják. Lehet egy film akár didaktikus is, ha szépen felépíti azt, amiről szólni akar. Ha már James Gunn, vegyük például Az Öngyilkos Osztagot, ami a saját keretei között szépen mesélt a diktatúrák megbuktatásának nehézségeiről és az ezzel kapcsolatos felelősségről akkor is, ha a végén hőseink egy groteszk CGI tengeri csillaggal harcoltak. Azt már az elején tudtuk, hogy az a film nem gyerekeknek szól, és azt is a maga különc módjában tálalja, mint egy valóságra dühös fiatal punk zenész. Ugyanitt kell megemlítenem, hogy én bírtam a Békeharcost és a korábbi Galaxis őrzői filmeket, még ha személy szerint nem is azok a kedvenceim a szuperhősös vagy űropera zsánerből.

Az új részt mégsem sikerült kedvelnem. Először is túl sötét ahhoz, hogy a hőseink megmaradjanak ugyanolyan bugyutának, amilyennek megismertük őket. Igen, az első film egy rákban haldokló anyukával kezdődik, és utána valahányszor látjuk az őrzőket, azok mindig egy népirtást próbálnak megakadályozni, legyen szó Ronanről, Egóról vagy Thanosról. Itt egy brutálisan megkínzott kölyök Mordállyal kezdünk, akit hasonló módon megcsonkított sorstársaival zárnak össze, és folyamatosan kapunk visszapillantásokat ennek kapcsán. Akkor viszont nincs helye suta ökörködéseknek nagyra nőtt csecsemők között, amelyek itt így még éretlenebbnek és kisszerűbbnek tűnnek.

Az sem segít, hogy a szereplő, akiről elméletileg a film szól, szinte a végéig kispadra kerül és passzív marad. Ez az egyik legnagyobb bűn, amit egy történet elkövethet, hiszen azt akarjuk látni, hogy ő maga miként birkózik meg a félelmeivel és traumáival, ha már az egész központjában az ellene elkövetett borzalmak állnak. Persze, egy időre átveheti a helyét valaki, aki ugyanabban a cipőben jár, de az nem jó, ha a történetet olyanok viszik előre, akiknek a legjobb szándékuk ellenére is csak sejtelmük lehet, min megy át a másik. Az nem segíti a feloldozást, a gyógyulást akkor sem, ha teljesen érthető és szerethető a szándékuk, hogy meg akarják védeni a barátukat.

Ugyanígy nem szerencsés, hogy míg a film felszólal az állatokkal szembeni kegyetlenkedések ellen, a történet egyik visszatérő humorforrása az, hogy az egyik emberi karakter a sérült egója miatt kegyetlenkedik egy állatszereplővel, hiszen a lelki terror is fájdalmat okoz. Alapjáraton elmondható, hogy a humor többnyire útban van, sokszor nem szerethetővé, hanem ellenszenvessé teszi úgynevezett hőseinket. Jó példa erre Drax, aki sokáig marad vicces karakter, hogy a legvégén egy kulcsfontosságú résznél elhagyja ezt, és egy csapásra őszintévé, szerethetővé, meghatóvá váljon – mi pedig kicsit a fejünket fogjuk, hogy végig erre vártunk. Annál is inkább, mert Dave Bautistában megvan a melegség, tehetség és érzelmi intelligencia, hogy ezt képes legyen hitelesen átadni, és ezt a film nem aknázza ki, amennyire lehetne. Kicsit olyan érzés a karakterét nézni, mint amikor az egyik ismerősünk társaságban produkálja magát, ahelyett, hogy saját magát adná.

De ez a disszonancia a film két antagonistáján is tetten érhető. Adam Warlock pontosan olyan, mint azt egy sokadik MCU filmtől elvárja az ember, komikusra vett halvány árnyéka a képregénybeli megfelelőjének, töredékével nem rendelkezik az ő méltóságával. Épp csak azt nem kérdezi meg a többiektől: „Ti nektek jutott valódi háttértörténet?”

Ezzel szemben az Evolúció Mestere… magasságos Jézus, ő olyan, mintha Heath Ledger Jokere utat találna a hatvanas évekbeli Batman sorozatba. Igen, a Marvel Moziverzum nagy problémája a markáns gonosz hiánya, de itt átmegyünk a másik végletbe, aki még a reggeli kávé előtt elköveti az összes létező atrocitást, utána pedig kicsit nagyobb kreativitással ismétli meg őket. Chukwudi Iwuji hihetetlen intenzitással alakítja a minden téren rohadék és őrült tudóst, akinek sokkal inkább helye lenne egy tizennyolc éven felülieknek szóló horrorfilmben, mint itt.

Apropó, horror, én számon kértem az előző Thor bugyutaságát és az összes komor elem elmismásolását és lebutítását, hát azt most kamatostól megkapjuk ebben a filmben. Míg a képregényben az Evolúció Mesterének lovagjai saját hitvallással, becsületkódexszel és álmokkal rendelkező állatemberek, itt torz preparátumokra emlékeztetnek, akiktől Gigert is a frász kerülgetné. Mellettük az összes eddigi Dr. Moreau-adaptáció teremtménye a Kacsamesék hőseinek tűnik. Igen, sokszor nekem is ökölbe szorul a kezem egy hír láttán vagy hallatán, de van, amikor a kevesebb több, elég az első részben a Mordályból kilógó csavarokra vagy a részeg kifakadására gondolni. Kicsit olyan, mintha, miután számon kértem a Thor túlcukrozottságát, Gunn lenne az a pincér, aki passzív-agresszívan mosolyogva egy kiló sót öntene az ételemre, majd csóválná a fejét, hogy nekem semmi sem jó. Viszont cserébe az exek találkozása itt is olyan érdektelen és esetlen, mint az előző Thor filmben.

James Gunn említette, hogy szeretné, ha sokaknak olyan élményt adna, mint George Lucas a Csillagok háborújával. Ezt én az első részén éreztem is, a másodikon a Star Trek hatását éreztem a maga karakterorientáltságával… itt viszont mintha valaki tökéletesen hozzá nem értő módon akarta volna koppintani Luc Bessont és közvetve Moebiust. És olykor mintha a zene is fáradna, bármekkora zseni is Gunn ezen a fronton.

Sajnálom, mert szerettem volna szeretni az új filmet, méltón elbúcsúzni a bandától, lezárni valamit, mert hát minden jónak vége szakad egyszer, és itt szeretném üzenni a Marvelnek, hogy szokjanak már le arról, hogy a stáblista után kiírják: XY visszatér. Ha lesz egy jó történetük, úgyis tárt karokkal várom.

Mert ez a kulcsa mindennek. Lehet mutogatni a szuperhőskiégésre vagy arra, hogy a Végjáték magasra állította a mércét. De ez a rész nem igazán tudta eldönteni, mi akar lenni, és ez az igazi probléma.

Srácok, tegyetek meg inkább egy valamit, jó? Öleljétek meg a kedvenceiteket, éreztessétek, hogy fontosak, játszatok vele, mindegy, hogy kutya, macska, papagáj, tengeri malac, sündisznó, nyúl vagy bármi egyéb, rakjatok ki vizet vagy ennivalót a kerteteket meglátogató állatoknak, utaljatok egy menhelynek vagy állatkórháznak, vagy tegyétek máshogy jobbá a világukat, ahogy tudjátok. Töltsetek el velük minél több minőségi időt.

Azt nem tudom megmondani, hogy A galaxis őrzői harmadik része kinek szól, gyerekeknek túl traumatikus, felnőtteknek túl bugyuta. A mondanivalójával tökéletesen egyetértek, a tálalásával nem.

Pusztai Dániel