Élőszereplős Disney-rajzfilm – Thor: Szerelem és mennydörgés

Ha a Marvel-filmeket nézzük, egy furcsa görbének lehetünk tanúi. Az első Vasember még egy igazi, klasszikus hollywoodi akciófilm volt, ami a kellemes, könnyed humora ellenére egy elsősorban mégis csak felnőtteknek szóló történetet mesélt el két óra alatt, életszerű szereplőkkel, karakterfejlődéssel, kézzel fogható tétekkel. Akkoriban szinte minden szuperhősalkotás vérkomolyan vette magát, így üdvözítő volt látni, hogy egy képregényfilm mer egy kicsit mosolyogni magán. De a humor itt kiegészítő elem volt, ami nem telepedett rá sem a filmre, sem a mondanivalóra, hanem kellemesen támogatta és kiemelte azokat.

Ahogy teltek az évek, a Marvel egyre inkább tolódott el a humor felé. Ez már a második Vasemberen is érződött, az első Bosszúállóknál vált meghatározóvá és az első Galaxis őrzőinél került túlsúlyba. Akadtak kivételek, mint a Russo-testvérek alkotásai, de a Marvel-filmek manapság a könnyed akcióvígjátékokat jelentik. Ennek a trendnek a kicsúcsosodása a legújabb Thor film.

Mielőtt tovább mennék, hadd szögezzek le egy valamit. Semmi gondom a humorral, ellenkezőleg, nem csak az első Vasemberben szeretem, de a jóval elborultabb Deadpool filmekben, a Shazamban vagy Az Öngyilkos Osztagban. De ezek a vicces beszólások ellenére nem féltek komoly dolgokról beszélni az azokat megillető őszinteséggel, mint amilyen betegség, egy gyerekét elhagyó szülő vagy esetleg az, hogy miért is olyan nehéz megbuktatni egy diktatúrát. És éppen ezért éreztük is a téteket.

A Thor: Szerelem és mennydörgésben viszont sokszor éppen az őszinteség rovására megy. Már az első jelenetben tönkre teszi Gorr tragédiáját az, hogy utána rögtön egy kirívóan harsány figurával találja szemben magát, akiről üvölt, hogy egy kolosszális bunkó. Értjük, együtt is értünk vele, de a mondanivalót akkor is jobban szolgálja a visszafogottság, és karaktereket szeretnénk látni, nem karikatúrákat.

Ez pedig azért is gond, mert sírhatunk a gyenge Marvel-gonoszok miatt, ha maguk az alkotások nem adnak kellő teret ahhoz, hogy kibontakozzanak. Elvégre hogyan is érezhetnénk át az általuk jelentett fenyegetést, ha a legfeszültebb jeleneteket is elvicceljük? Ne felejtsük el, sci-fi vígjátékoknak ott volt a Men in Black, Az ötödik elem, vagy a Galaktitkos küldetés, de a gonoszaiknál mégis mindig éreztük a fenyegetést. Az új Thor film azonban olyannyira színes-szagos-vicces, hogy hozzá képest a Disney Herkulese szinte már Sötét Lovagnak számít.

Nem segít ezen az sem, hogy Gorr a képregénybeli megfelelőjéhez képest meglehetősen pitiáner. Hiába az egyébként zseniális Christian Bale, ha a karaktere nem csak küllemében, de jellemében is Fester bácsi és James Woods Hádészának kevercse. Ugyan egy dolog kifejezetten tetszett őt illetően, de akkor is halvány árnyéka annak, aki lehetett volna. Ugyanez igaz Russel Crowe Zeuszára, aki egykor Jor-Elként szerethető és méltóságteljes volt, itt pedig csak egy pojáca. Tévedés ne essék, ha megkapargatjuk a mítoszok felszínét, rájövünk, hogy az eredeti Zeusz sem volt sokkal több, de ezt itt akkor is túltolva kapjuk meg.

Pedig lennének itt szerethető figurák, épp csak nem tudnak kibontakozni. Chris Hemsworth kifejezetten szeretetreméltó nagyszívű mackóként, de néha az ember érzése az, hogy Thor karakteríve – szemben Vasemberrel és Amerika Kapitánnyal a saját filmjeikben – csak egy utógondolatként van jelen. Natalie Portman Hatalmas Thorja kellő intelligenciával és érzékenységgel emeli át a karaktert a képregények világából, de sajnos ő is elsikkad. Tessa Thompson tudja talán kihozni legtöbbet a szerepéből, az ember tényleg elhiszi, hogy ő elég belevaló és felelősségteljes ahhoz, hogy Asgard uralkodója legyen, de ebben segítségére van az, hogy a humor nem telepszik minden áron a karakterére. A már második Thor filmet rendező Taika Waititi Korgja azonban kicsit túltolja a vicces szárnysegédet, az egyetlen szerepe tényleg az, hogy oldja a feszültséget, amiből amúgy sincs sok.

Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy engem kenyérre lehet kenni minden Jason Aaronos elemmel, Guns’N’Roses-zal, és még az egyik teljesen mellékkaraktert is hihetetlenül cukinak tartottam minden rajzfilmessége ellenére. Ahogy azt is meg kell említenem, hogy eddig minden Végjátékot követő Marvel-filmen kellemesen szórakoztam, akkor is, ha egyre jobban azt érzem, hogy illene lassan lezárni ezt a történetfonalat.

De míg tíz évvel ezelőtt a képregényfilmekből igyekeztek kigyomlálni az elborultabb elemeket, addig mára odajutottunk, hogy az adaptációikhoz képest az eredeti képregények tűnnek érettebbnek és komolyabbnak. Sokat elmond a szóban forgó adaptációról, hogy itt Thor mellett éppen Peter Quill tűnik a józanész hangjának.

Lehet, hogy kicsit kemény vagyok az új Thorhoz, mert persze cuki, vicces, színes, olykor kellemesen retro-nyolcvanas évek. De ezeket nem mindenáron akarom megkapni, nem a tétek, a karakterívek, a történet rovására. Olykor a kevesebb jóval több, és ez különösen igaz a humorbonbonáradatra.

Pusztai Dániel