Megjelenése után az EpicLine első számáról máris tucatnyi helyen lehetett olvasni, ami nem csupán a szerzői magyar képregények sajtóvisszhangjához képest tisztességes figyelem. A néhány építő jellegű megjegyzéssel együtt is a vélemények egyöntetűen pozitívak, sőt, olyan fórumokon is írtak a lapról, ahol ritkán foglalkoznak képregénnyel, pláne magyar képregénnyel.
A kiadó-főszerkesztő, Tálosi András Spuri bevallottan elsősorban a fiatalabb olvasókat célozta meg a lappal, remélvén, nekik is sikerül bebizonyítani, hogy remek dolog a képregény. Ez bizony nehéz feladat, mert gyerekeknek írni-rajzolni sokkal nehezebb, mint a felnőtteknek. Az első szám afféle tapogatózásnak tűnt, meglehetősen vegyes tartalommal: a busók mesés-vicces kalandjait remélhetőleg élvezték az ifjabb olvasók, míg a Fekete Hollót afféle klasszikus szuperhős-történetnek is felfoghatták a műfaj kedvelői – bár az elmúlt évek erőltetett, legtöbbször kínos bajuszos-goulash-os próbálkozásaival ellentétben Spuri jó ízléssel a ponyvák álarcos igazságosztói felől közelítette meg a zsánert. A végeredmény mégis kissé elnagyolt lett, sebtében levezényelt bevezetése a majdani kalandnak.
A busók folytatásokban közölt kalandja eredetileg a Majd ha fagy című kötetben jelent meg, amit az 5Panels tagjai stafétaszerűen öltöttek össze – és ez meg is látszott az eredményen. A kényszerűség szülte, hogy ez a történetfolyam végül belekerült a lapba, de Spuri – felismervén az eredeti kiadás hiányosságait – végvári vitézhez illő hősiességgel vetette bele magát, hogy átdolgozza. Az első számban ez meglepően jól sikerült, a céltalan, pillanatnyi ötleteket kigyomlálta, az egymás mögé dobált jeleneteket igazi történetté fűzte össze és működő szöveggel töltötte meg a buborékokat. Még a képi világot is sikerült sokkal egységesebbé gyúrni.
Meg merem kockáztatni, hogy Pádár Ádám busói az utóbbi húsz év legremekebb magyar képregényfigurái. Egyelőre azonban úgy tűnik, mintha a srácok nem ismerték volna fel, micsoda kincs közepén csücsülnek, mert valóban élvezetes busókaland eddig még nem született. A Majd ha fagy döcögős cselekménye is nagyjából ott siklott ki végérvényesen, amikor a szőrös négyes a teljesen stílus- és karakteridegen high-tech környezetbe került – ezt a részt olvashatjuk a második lapszámban, amin még Spuri átdolgozása sem tudott segíteni. Azzal együtt is darabos, olykor nehezen érthető, Halmi Zsolt zord rajzai pedig egész egyszerűen nem illenek egy ilyen vicces-kalandos történethez.
Node.
Szekerce és Szemerce hihetetlen kalandjai! Ha az első számban még nem volt kifejezetten gyerekeknek szóló képregény – nos, a másodikban van. És nem is akármilyen! Molnár Gábor és Kiss Judit munkája igazi meglepetés, aminek egyetlen, de annál nagyobb hibája, hogy hamar véget is ér. Rajzai egyszerűek és derűsek, karakterei kedvesen bumfordiak, a történet nyelvezete népmesékbe illő, de gördülékeny és maníroktól mentes. A lapban futó sorozatok közül ennél éreztem először azt, hogy nem csupán érdekel a folytatás, hanem máris olvasnám, sőt, ha végig hozza ezt a színvonalat, akkor önálló kötetként is szívesen polcra tenném.
Két szám alapján már nyugodtan kijelenthetjük, hogy szórakoztató tartalmat nyújt az EpicLine, de még látni, hogy a különböző típusú történetekkel keresi önmagát és a közönségét is. Nem lehet egyszerű megtalálni a legideálisabb megoldást, hiszen érthető, hogy nem ugyanazok olvassák a mesésebb történeteket, mint akik a bunyókkal teli kalandokat kedvelik. Az EpicLine korántsem tökéletes, de remekül kezdett, bizakodjunk, hogy az olvasók a kezdeti lelkesedés után is kitartanak mellette, hiszen látható, hogy Spuri nem viccel, a nehézségek és a kényszermegoldások ellenére is megérdemli a bizalmat.