Emlékezés Rusz Líviára – 2: „Nem is tudtam, hogy képregényt rajzolok”

Folytatódik Rusz Líviára megemlékező sorozatunk. Az alábbi cikk a Kepregeny.nettel valamekkora személyi fedésben lévő Panel képregényes szaklap/fanzinban jelent meg 2007. májusában. A cikk úgy pottyant a szerkesztők ölébe és nagy biztonsággal állítható, hogy a legjobb Rusz Líviával készült riportról van szó. Jó olvasást!

„Nem is tudtam, hogy képregényt rajzolok”
Látogatóban Rusz Lívia festőművésznél

Egyszer volt, hol nem volt, még az Örs vezér téren is túl, a XX. századon is túl, áll egy ház, él benne egy anyóka. Az anyókára kislány korában bűbáj szállt, csodálatos képesség költözött a kezébe, rajzolni kezdett, rajzolta sorban a mesefigurákat, királyokat, garabonciásokat, szegénylegényeket, sárkányokat, tündéreket és manókat, ezernyi szerzetet – de nem akármilyen figurák és szerzetek voltak ezek, huncut volt mindahány, mert csak ha egyszer is találkoztál velük, belopták máris a képzeletedbe magukat! És mivel nem csak huncutok, de szeretnivalóak is voltak, bizony jól esett, hogy ott motoszkálnak benned. Az idő telt, múlt, a kislányból anyóka lett, és a rengeteg mesét és képregényt, amit évtizedek alatt papírra varázsolt, ma már a legnagyobb tudorok sem veszik egykönnyen számba. A képregények főlajstromozójával, Kiss Ferivel felkerekedtem, hogy meglátogassam az anyókat, és kifaggassam életéről és tudományáról.

Lívia asszony aggódik, hogy odatalálunk-e hozzá. Telefonhívást kapok, találkozzunk a Sugár előtt, onnan elvezet minket hazáig. Az első meglepetés az áruház melletti parkolóban ér, Csipike mamája egy Daewoo Tico SX-szel közlekedik… „Korábban Trabantom volt, szerettem, aztán Skodám, azt már kevésbé, mert rázkódott.” A mobil kérdéseket kimerítettük, hétvége van, Feri nem bírja türtőztetni magát, beszámol a délelőtti bolhás vadászatán ejtett zsákmányairól. Témánál vagyunk, képregények, gyűjtés. „Akkor tudtam meg, hogy mennyi képregény jelent meg Magyarországon és milyen nehéz az összegyűjtésük, amikor Erdélyből átköltöztem, és megismerkedtem Ferivel… Én ikonokat gyűjtöttem. Otthon, Kolozsváron a lakásunk fala tele volt üvegikonokkal, az utcáról benézve is rájuk lehetett látni… Úgy is emlegettek minket a környéken: Tudjátok, ahol az ikonok vannak!”

Megérkezünk közben, Lívia asszony körbevezet a házban. Több generáció él együtt náluk, a fia és az unokái most nincsenek itthon. A legnagyobb szoba nappaliként és dolgozószobaként funkciónál egyszerre, hatalmas rajzasztal, festőállvány uralja a terepet. Megkérdem, hogy merre találom az ikongyűjteményt. „Le kellett adnom a román kultuszminisztériumban az egészet, ennek fejében kaphattam útlevelet, amivel elhagyhattam az országot. Később próbáltam visszakérni tőlük, de azt a választ kaptam, hogy nem adják, mert nekik ajándékoztam.” Átsétálunk a másik szobába. „Egyetlen egy ikonom maradt, itt van a falon. Fogarason vettem, egy nagyon szegény és öreg nénitől, aki a hegy tetején lakott. Megalkudtunk, ám annyira kétségbe esett, mi lesz vele, hiszen így Szűz Mária-ikon nélkül marad, hogy leszaladtam Brassóba, vettem egy Mária-nyomatot, bekereteztettem, és felvittem neki.”

Az ebédlőben hatalmas trakta vár ránk az asztalon, Lívia a konyha és az ebédlőasztal között ingázik, újabb tálakat hord be, mintha legalábbis feneketlen bendőjű óriásokat hívott volna meg magához vacsorára… „Apámtól örököltem a rajzkészségemet, ő íratott be második elemista koromban nyári festőtanfolyamra, amit Szopos Károly tartott, és ahol én voltam az egyetlen gyerek. A gimnáziumban kitűnő tanárok tanítottak minket, csak a rajztanárnőmmel gyűlt meg a bajom. Redisz tollal kihúzott dekoratív lapokkal kínzott, sosem adott jó jegyet, pedig mindent velem rajzoltattak meg, amire az iskolának szüksége volt. Így ment ez, mígnem egy szép napon a tanárnő betegszabadsága miatt helyettesítő tanár érkezett, magas, vörös férfi, kitett a katedrára egy kancsót… na, ezt rajzoljuk le! Járkált a padok közt, megnézte a munkámat, de nem szólt semmit. Kovács Zoltán volt a magas férfi, festőművész, Kós Károly veje, a Képzőművészeti Főiskola későbbi megalapítója és rektora. Még azon a nyáron kikérte a címünket az iskolától, eljött anyámhoz, és kérte, írasson be tanfolyamra… Szegények voltunk, így azt is elintézte, hogy ne kelljen a tanfolyamért fizetni. Érettségiig még egy évem volt hátra, amikor indult a főiskola. Rohantam volna felvételizni, de Kovács Zoltán kirúgott. Elment a gimnázium igazgatójához, és beszélt vele, hogy ne engedjenek el… Talán majd érettségi után. Nemcsak jeles művész, de remek ember volt, igazi mesterem, aki szigorú bírálataival tanított, és őszinte barátságával is kitüntetett.”

A kolozsvári élmények felidézéséhez végre Lívia asszony is leül az asztalhoz. „Már harmadévesen kilincseltem a rajzaimmal, akkor még azért, hogy cipőt tudjak venni… Az első megbízásokat címlapokra kaptam, később népballadákat illusztráltam. Tanársegédként kezdtem a Napsugárba dolgozni, Asztalos István volt a főszerkesztő, akkor indult a lap. Pista bácsi remek grafikusokat és írókat toborzott össze, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor írtak a lapba, és olyan grafikusok rajzoltak, mint Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Soó Zöld Margit, Avram Felícia, Surányi Erzsébet, Árkossy István, Unipán Helga és még sokan mások. Tanársegédként 900 lei volt a fizetésem, miközben a Napsugárban, ahol állandó külső munkatárs voltam, 1100 leit kaptam oldalanként. Fizetési napokon már kora délelőtt összeverődtünk, s aki 1 lejjel is nagyobb honoráriumot kapott abban a hónapban, fizette az Aquáriumban a cehhet.”

Sok szó esik a régi Kolozsvár hangulatáról, meghittségéről, szelleméről, aztán arról, hogyan sikerült ezt tönkretenni regáti románok erőszakos betelepítésével, a 150 ezer fős város 300 ezresre duzzasztásával, és azzal a szemlélettel, hogy a hely múltja semmit nem ér. Épületeket el lehet dózerolni, szobrokat át lehet helyezni, a templom elé toronyházat lehet építeni. Az őslakosok visszahúzódnak, szinte ki sem mennek már az utcára. Megszakadnak a szálak, a folytonosság és a kötődés, fizikai létben és lélekben egyaránt. „A mi generációnk olyan szellemekkel élt még együtt, akiktől tanulni lehetett. Például Kós Károllyal. (a valaha élt egyik legjelentősebb magyar építész – a szerk.) Közel laktunk egymáshoz, nekik a hegyoldalon állt a házuk, és ha Károly bácsi fel akart menni a felső részre, ahol az unokája építkezett, én vittem fel a Trabanttal. Halála után, amikor átmentem hozzájuk, Károly bácsi karosszékét kaptam az asztalnál, ami hatalmas megtiszteltetés volt.”

Visszakanyarodunk a kályhához, a rajzoláshoz. „Asztalos Pista bácsi sütötte ki azt is, hogy rajzoljak képregényt! Már javában csináltam, és nem is tudtam, hogy képregényt rajzolok… Jóval később kerültek a kezembe francia folyóiratok és albumok, akkor derült ki számomra, hogy ez egy műfaj, aminek különféle hagyományai vannak. Humoros, vidám rajzokat szívesebben készítettem, és az évek során kialakult a gyakorlat, hogy ha jól fésült lelkes pionír gyerekekre jelentkezett igény, akkor nem nekem adták a munkát, hanem valaki másnak. A Napsugár folytatásokban közölte a meséket, így indult útjára egy-egy oldalon Csipike… A gyerekek megszerették, várták a folytatásokat, halom levél érkezett tőlük hétről hétre… A mai napig Csipike „jegyzi” a lap levelező ládáját.” Átmegyünk az ebédlőből a nappaliba, és a polcról kincsek emelődnek le, beszerezhetetlen kincsek. Négy kötetben jelentek meg Mákvirág kalandjai, három románul és magyarul, egy pedig kizárólag románul. Hamar elfogytak, mégsem értek meg újabb kiadást. Csipike története képregényben soha nem jelent meg önállóan, a mese viszont világkarriert futott be, Fodor Sándor története és Rusz Lívia rajzai elválaszhatatlanul egybeforrtak. Számos egyszeri kiadású kötet mellett elvetélt kiadások, kötettervek is akadnak. „Azt tanácsolták nekem, hogy hagyjam el a nevemből, a Ruszból a z betűt. Akkor jobban fogok majd rajzolni? – kérdeztem. Nem, válaszolták, de könnyebben fogják kiadni.”

A cenzúra elől nem volt menekvés, a képi megjelenítésbe is beleszóltak. „Egész elképesztő abszurditások is akadtak… Nem engedték például, hogy szeplős gyereket rajzoljak. Miért, kérdtem, mi a baj a szeplőkkel? Nem tudtak értelmes magyarázatot adni.” A Napsugárban megjelent képregények eredetijéből semmi nem maradt a művésznőnek, a nyomdából mind ellopkodták a rajzokat. „Ez nem egyedi eset, nem csak Romániában van így, mindenhol lopnak… Magyarországon is. Itt éltem már Budapesten, amikor bementem a Mórába, hogy visszakérjem a „Hamelni varázsfuvolás” eredeti rajzait. Szerződést kötöttünk rá, a honoráriumot is kifizették, de a kötet nem jelent meg. Hitegettek, hogy keresik, de nem találják őket, végül azt tanácsolták, hogy menjek vissza a régi épületbe… Visszamentem, az épület padlásán derékig gázoltam a széthányt rajzokban, szörnyű volt, egész álló nap keresgéltem, rajzokon kellett lépkedni, mások rajzain, mert az enyéimet nem találtam meg.”

Olyan pontra jutunk, amikor meg kell kérdeznem, hogyan és miért hagyta el Erdélyt. „Amikor a férjem kiment külföldre, feketelistára kerültem, lehetetlenné vált a helyzetem… Munkahelyről nem tudtak kirúgni, mert szabadúszó voltam. A párttitkár levetette a festményemet – Kislány pillangóval – az irodája faláról, és a kép hirtelen visszakerült oda, ahonnan korábban kihozatta magának, a múzeumba, azon belül is persze a raktárba. A főiskolán eltűnt a dossziém, mintha soha nem is fordultam volna ott meg… Végül eldöntöttem, hogy átjövök Magyarországra.”

A magyarországi indulás ígéretesnek tűnt, 1987-88-ban két önálló, saját maga által írt és rajzolt mű jelent meg, Nem mind arany, ami fénylik és Miskati közbelép címmel. Ki hallott ezekről a képregényekről? Nálunk a képregényt felnőtteknek szóló, esetleg „ifjúsági” műfajnak tekintik, és csak a legritkább esetben készülnek igazi, gyerekeknek szánt eredeti történetek, Rusz Lívia képregényei viszont gyerekekhez szóltak, és ezért hiánypótlóak is lehettek volna… De a kedvezőtlen klímában, az újdonságként beáradó Micky Egerek, Donald Kacsák, Garfieldok tömegében elsikkadtak a kiadványok. Nem is lett folytatásuk, szerencsére azonban a magyar kiadók felfedezték Rusz Líviát, a mesekönyv-illusztrátort. „Mindig az volt a kedvencem, amin épp dolgoztam. Nehéz bármit is kiemelnem… Ha szakmai szemmel nézem, talán a Varázsfuvola-illusztrációkat említeném, ismertséget viszont egyértelműen Csipike és a Zengő ábécé hozott.”

Kérésemet, hogy szívesen nézegetnék eredeti Rusz-rajzokat, azonnali cselekvés követi. Meglepetésemre – sokadszorra – a fürdőszobába megyünk át, a megtizedelt életmű még így is tekintélyes adagjai hely hiányában ide szorultak. Meg kell állapítanom, hogy a művésznő izületei rendben vannak, fürgén hajolgat és húz ki hatalmas dobozokat különféle zugokból… A dobozokból dossziék kerülnek elő, a dossziékból rajzok. Nagyot dobban a szívem, egyszercsak paksamétányi Tolkien-illusztrációval szembesülök, a Hobbithoz készültek, fekete fehérek és gyönyörűek. Romániában jelent meg, magyar kiadása nincs. Vajon nálunk, ahol lankadatlanul tombol a Gyűrűk Ura-kultusz, és a kiadók mindenféle, jobb-rosszabb Tolkien-kiadásokkal, adaptációkkal hozakodnak elő, miért nincs vállalkozó, aki Rusz Lívia rajzaival adna ki Hobbitot? Aztán néhány Mákvirág-oldal bukkan elő, őrzi a nyomdatechnikai nehézségek emlékét: külön rajzlapon a tussal kihúzott kontúrok, és félig ráragasztva, le-fel hajtható módon egy pauszon a hozzátartozó színezés – így áll össze két lapból egyetlen képregényoldal, mert így tudták csak akkoriban, a ’70-es, ’80-as években Romániában a színes nyomást megoldani. „Szerettem Lucea Olteanuval dolgozni. Ő volt a román nyelvű Luminita gyereklap főszerkesztője. Telefonon beszéltük meg a Mákvirág kalandjai-sorozat következő sztoriját, Olteanu inkább az érzelmes vonalat tette bele, én a humorosat, amikor elkészültem a rajzzal, utólag írta be a szöveget a képek alá. Szabad kezet adott – nem úgy, mint Kiss Feri, aki ha forgatókönyvet ír, kidolgoz részletesen mindent, és attól nem lehet eltérni!”

Feri, a két lábon járó lexikon, fejből válaszol kérdéseimre, Lívia asszony melyik munkájának hanyadik kiadása mikor és hol jelent meg… Hatalmas az eddigi életmű, de ha most körbenézek a szobában, üresen látom a rajzasztalt, üres a festőállvány is. „Lenne kedvem a munkához, csak hát a szemem… Szürke és zöld hályog. Jobban kéne látnom ahhoz, hogy rajzolhassak. Festeni se tudok, allergiás vagyok az olajfestékre… Ezért készült korábban is olyan kevés olajképem.”

Késő este van, búcsúzóul a kertkapuban még bevallom Lívia asszonynak, hogy felnőtt fejjel is olvasgatom a Csipikét… Kézbe veszem a könyvet, felütöm itt-ott, megnézem a rajzokat – nem is kell már olvasnom, elég rájuk pillantani, és máris megelevenedik a mese! Csipike bölcselete erőt ad, megvigasztal, megmutatja az igaz értékeket, eligazít az életben.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Kotász Zoltán

Eredeti megjelenés: Panel 4. szám, 2007.

A szerző hozzájárulásával közölve, melyet ezúton is köszönünk!