Demo – Szuperképességek és a való világ

Képzeld el, hogy szupererős vagy, át tudod ütni a falakat. Vagy, hogy a hangoddal bárkit, bármire rá tudsz venni. Esetleg, hogy szó szerint halhatatlan vagy. Mit teszel ilyenkor? 10 esetből kilencszer magadra húzol egy dögös (vagy ciki) sztreccsruhát, és nekiállsz gonoszt ütlegelni, világot menteni. Vagy ellenkezőleg, áratlant ütlegelni és világot pusztítani. De mi van, ha te pont az az egy vagy a tízből, aki nem vágyik sem hősi tettekre, sem világuralomra, hanem különleges képességek ide vagy oda, csak élni akarja az életét normális körülmények közt, mint bárki más, már amennyire ez az adott helyzetben lehetséges? Brian Wood erre a kérdésre keresi a választ 12 részes sorozatában, a Demóban.

A 12 rész mindegyike egy-egy különálló, a többitől független történetet mesél el, egy tinédzserrel, vagy huszonévessel a főszerepben, aki (általában, de akadnak kivételek) valamilyen különleges képesség birtokosa. A sztori minden esetben akörül forog, hogy az illető hogyan próbálja feldolgozni ezt a tényt, és hogy ez milyen hátrányokat ró mindennapi életére. Mert Wood nem áldást, hanem átkot lát ezekben a képességekben, amik így rendszerint tragédiákhoz vezetnek. Maga a koncepció nem új, hiszen jellegéből fakadóan pl. az X-Men is rendszeresen foglalkozik a szupererőknek az egyénre gyakorolt hatásával, de egyébként is ott bujkál ez a motívum minden szuperhős-képregényben. Wood azonban kizárólag erre alapozza történeteit, és persze nem akciót hoz ki belőlük, hanem emberi sorsokat, drámát és érzelmeket. E képességek extrém mivoltán keresztül vizsgálja a szerelmet, a családot, a háborút, a felnőtté válást, a munka szürke hétköznapjait, így térve ki az élet lehető legtöbb aspektusára. Teszi ezt úgy, hogy mindeközben a tinédzserlét jellegzetes problémáinak kérdéskörén belül marad, vagyis szereplőit nem csak korukból, hanem erejükből fakadóan is elidegeníti a világtól, felnagyítva, és keserűen tapinthatóvá téve ezzel mindennapi dilemmáikat, elveszettségüket és küszködéseiket.

A legszebb és legszomorúbb példa erre a Girl You Want, a tizenévesek identitáskeresésének egy megkapó metaforája, amiben egy lány külseje annak megfelelően változik, hogy a környezetében lévők az első benyomásuk alapján milyennek szeretnék őt látni: szemüveges könyvmolynak, piercenggel teletűzdelt punknak stb. Így aztán menthetetlenül beleszeret egy pincérnőbe, az első emberbe egész élete során, akinek jelenlétében önmaga marad, mert ő pont olyannak szeretné látni, amilyen. Egy másik sztori éppen az egyéniségnek a szürke társadalomba való beolvadását demonstrálja: a Stand Strong szívszorítóan melankolikus konklúziójában, a félholt kisvárosban vegetáló főszereplő végül elfogadja sajátjaként munkásember apjának életmódját (a másik választási lehetőség a felelőtlen, megbízhatatlan baráti társaság és a bűnözés volna), és elvegyül a meló után a helyi kocsmában gyülekező dolgozók félelmetesen homogén egyenarc-tengerében. Vagy ott van a What You Wish For, ami az álszent, felszínboldogságban mártózó kertvárosi élet lélekromboló hatását érzékelteti, majd gondoskodik róla, hogy az összes műmosoly-tulajdonost vérbe fojtsa.

Sajnos azonban a Demo sok olyan remek ötletet kínál az olvasónak a 12 rész során, amit lehetetlen huszonvalahány oldalon a potenciáljának megfelelően kibontani. A Bad Blood például csak afféle fordulatként kezeli a halhatatlanság tényét, pedig megélésének ábrázolása jóval érdekesebb és izgalmasabb (nameg helyigényesebb) téma lehetne, az egyébként Eisner-díjra jelölt One Shot, Don’t Miss morális konfliktusa is végül kicsit súlytalan és felszínes marad, és a különben roppant ígéretes és érzelemgazdag Mixtape is rengeteg kihasználatlan lehetőséget rejt még magában. Ezek a kifejtés után kívánkozó ötletek pedig bizony komoly hiányérzetet táplálnak.

A rajzért Bekcy Cloonan felelt, akinek fekete-fehér képeit nehéz egységesen megítélni, tekintve, hogy minden részhez egy kicsit másfajta stílussal dolgozott. Az arcok olykor kidolgozottabbak, olykor mangaszerűen elnagyoltak, a kontraszt néha 100%-os, néha a szürke árnyalatai is teret kapnak. Összességében azonban mindegyik kiválóan működik, és még ha nem is mindig állapítható meg, hogy Cloonan az adott történethez miért éppen az adott stílust választotta, az minden esetben sajátosan nyers realizmussal és szomorúsággal egészíti ki Wood munkáját. A Demo lehetett volna jobb, akár még klasszikus is egy kicsit több odafigyeléssel, de így is mindenképpen érdemes elolvasni, mert a váltakozó színvonalú részek közt akad néhány igazán mesteri, amiknek emléke jó ideig elkíséri az olvasót.

Megjelenés: 2003/2004 (12 rész)
Történet: Brian Wood
Rajz: Becky Cloonan

Olórin, 2008. február 26.