Heti DC 08/41

Detective Comics #849

A DC #849 egy RIP tie-in, Paul Dini pedig magasról tesz rá. Persze, tudjuk, hogy ezek az előzmények, de úgy tűnik, Dini mindenáron a saját sztoriját akarja elmesélni, és egyelőre nem törődik túlzottan Morrisonéval, csak annyira tartja szem előtt, hogy ne borítsa fel a kontinuitást. Ez azonban részemről a dicséret kategóriába tartozik, ahogy azt a múlt héten kifejtettem, nem vagyok elragadtatva a Batman címtől mostanában. Dini meséje viszont e hónapban is szórakoztatott. Elrabolni valaki szívét szó szerint… bátor, és jó írónak kell ahhoz lenni, hogy egy ilyen fordulat ne banális, sokkal inkább egyedien morbid és érdekfeszítő legyen. Pali barátunk pedig nem csak, hogy jó, zseniális. Sokáig szoktuk emlegetni azokat az alkotókat, akik egy tizenkettő-egy tucat karakterből kemény munka árán kihozzák a maximumot, árnyalják, alakítják, és élettel töltik meg. És lám, Tommy Elliot végre méltó ellenfele lett a Sötét Lovagnak. Dini a félelmeinkre apellál: sokan érzünk enyhébb-erősebb orvos- vagy kórházfóbiát, a füzet hangulata ezt hozza előtérbe. Remek ötlet, és működik. Továbbá a történet közepére illesztett, szokásos flashback oldalak, bár a karakterhez nem tesznek hozzá több újdonságot, mint a sztori korábbi számaiban, mégis tovább árnyalják a szereplőről bennünk alakulgató képet, és segítenek megérteni mindazon tettek hátterében meghúzódó motivációt, melynek elmagyarázásával Loeb például sosem törődött úgy, ahogy kellett volna. Batman arkhami belépője a füzet elején pompás, nem hiába, még Jokert is sikerül lenyűgöznie hősünknek. A Hushra való rajtaütés a kórházban, már inkább tűnik kicsit komikusnak: A sötét lovag fityulában? Na, de kérem! A történetmesélés hibájaként lehetne felhozni, hogy míg az egyik panelen Batman éppen a belét készül kitépni Tommynak, a következőn már utóbbi mögött sétálva érdeklődik a kórház működéséről. Szerintem azonban bájos, ahogy Bruce pillanatok alatt félre tudja tenni az indulatait, ha a szeretett nő szívének visszaszerzése (megint a szerv, semmi romantika) az aktuális feladat, és ennek teljesítését éppen nem igényli, hogy bárkinek ellássa a baját. Ezen felül ő és Tommy valaha jó barátok voltak, így viszonylag könnyen találnak közös témát, legyen az akár nosztalgia, vagy frissebb sérelmek felhánytorgatása. Kezd unalmas lenni számomra, hogy minden ellenfél a Madárijesztő termékeivel bolondítja Batmant vagy az ő családtagjait mostanában, a Mr. Fagyra való utalás azonban kihagyhatatlan, és szép ziccer. Hush végül leleplezi ördögi tervét, mely akár még érdekes is lehet, bár eredetinek semmiképpen sem mondanám. Várhatóan elég bonyodalmat okoz majd ez a fordulat az elkövetkezendő hónapokra, így Dininek és váltótársának nincs más dolga, mint eljátszadozni a lehetséges következményekkel. A komik ebben a hónapban is egyszerűen gyönyörű, csak úgy, mint a színezés. Nguyen és Kalisz munkája hozza a szokott színvonalat. Előbbi egyszerűen jobban rajzolja Hush karakterét, mint maga az alkotó, Jim Lee, és ez nem kis szó. A következő hónapban zárul a történet, és jön az élő legenda, személyes favoritom, Danny O’ Neil, hogy bemutassa, mi is történik egy várossal, ha elveszíti első számú polgárát, támogatóját és egyben harcos védelmezőjét. Én már alig várom!

„Ajánlott irodalom”

Írta: Paul Dini
Rajzolta: Dustin Nguyen

Two-face: year one #2

Még javában tartott a Sötét Lovag című film körülötti láz, mikor augusztusban megjelent a Kétarc: Első Év című, a havi megjelenésű füzetek oldalszámához képest dupla terjedelmű képregény első része, mely ígéretéhez hűen Harvey Dent kerületi ügyészből gyilkos ámokfutóvá válását igyekezett bemutatni. A számomra legkedvesebb denevérsztori a zseniális, és méltán a világ egyik legjobb Batman történetének választott Long Halloween szintén ezzel a problémakörrel foglalkozik, így erős fenntartásokkal kezdtem bele a zöldfülű Mark Sable projektjébe, akitől korábban még semmit nem olvastam. Kíváncsi voltam, fel tud-e nőni Loeb zsenijéhez, de legalább egy olyan minőségű interpretációhoz, melyet Nolan filmje nyújtott. A feladatmegoldás számomra meglepő eredményt hozott. Amit a Two-face: year one olvasása közben az először eszünkbe jut az az, hogy ezek a dialógok, cselekmények gyakorlatilag a Long Halloween kimaradt jelenetei, mint a dvd-ken az extrák, megkapjuk mindazon mozzanatokat, melyek nélkül a sztori ugyan kerek egész marad, mégis segítenek a fő történetvonal mögött meglátni a háttérben megbúvó részleteket. David Goyer és Jonathan Nolan forgatókönyve, hasonlóan az egyik fő inspirációként megjelölt Hosszú Halloweenhez, nem egy hosszú folyamatként, sokkal inkább váratlan, drámai fordulatként mutatta be, hogyan lesz a gothami igazság bajnokából egy félelmetes és veszélyes gyilkos. Míg a filmben, és Loeb klasszikus sztorijában is láthatjuk a jeleket, melyek a végzetes esemény bekövetkezésére utalnak, a Two-face: year one igyekszik minden aspektusból bemutatni Harvey útját, mely a megőrüléshez vezetett. Tagadhatatlanul hatásosabb ez előbbi megközelítési mód, mégis izgalmas, kvázi a józanész elvesztésének kulisszatitkai mögé bepillantani, olyan hatásos jelenetek segítségével, mint Harvey a pszichiáternél töltött órái, aki nem csak orvosként, de gyóntatópapként és egyben apafiguraként is funkcionál Dent életében. Az első rész a Hollyday utáni nyomozással indul, a jól ismert korrupciós ügyekkel, melyek behálózzák a gothami rendőrségét, továbbá a Maroni és Falcone család hatalmai harcairól. Mindez azonban csak díszlet, a központban Harvey áll, aki fokozatosan veszíti el a kontrollt az események és saját cselekedetei fölött. Az utolsó oldalakon felgyorsított montázsként Kétarc bosszúhadjáratát láthatjuk, mely a két részes mini következő füzetében várható tombolását előlegezi meg. Nem is csalódunk, a héten megjelent második felvonás klasszikus értelembe vett hőse már nem Dent, az író igyekszik minél ellenszenvesebbé tenni a figurát. Akikért szurkolunk, az Gordon, és az ő 4 fős elitalakulata. Természetesen, minden sztoriba kell egy mélypont, ekkor váltják le Jimbot, akinek helyére, naná, hogy Brandent nevezi ki a vezetés, Kétarc team-uppol Batman összes nagypályás ellenfelével, hogy végre revansot vehessen Mort Weinstein ügyészen, aki a lehető leggusztustalanabb törtető, ha nem maga az Antikrisztus. Sable nem vitte túlzásba a mellékszereplők karakterének kidolgozottságát. Ennek kapcsán még egy poént is megereszt, mikor is Jokertől Gyilkos Krokon át Solomon Grundy-ig minden gazfickó egy-egy rá jellemző mondatban megnyilatkozik, mint esküdtek. Végül is nem bánhatjuk dolgot, hiszen a főszereplő jellemét alaposan megismerjük; ez Gotham első denevéres éve, Harvey, majd az őt üldözők szemszögéből. Nehéz objektíven megítélni a Two-face: year one-t, hiszen pimasz módon próbál minket befolyásolni, és megidézni mindazt, amiért Miller Első évét, és főként a Loeb-Sale páros Halloween-i (több mint) krimihistóriáját annyira szerettük. A komik nem csak belbecs terén, hanem megjelenésében is kapcsolódik ezekhez a művekhez; Jesus Saiz rajzai tökéletesen visszaadják a két klasszikus jól ismert képeinek hangulatait (Jeremy Haun jegyzi a flashback jeleneteket, méghozzá pompásan), Gordon szűk és sötét irodáját, a tetőt a rendőrkapitányságon a hívójellel, a városi bíróság tárgyalótermét. Mindazon helyszíneket, ahol Harvey Dent az igazságért folytatott csatáit vívta, hogy a háborút elveszítve végül két jóbarátja, és korábbi harcostársai keze által, bezárva végezze azok társaságában, akik fölött győzedelmeskedni akart. A leckét már jól ismerjük: ha nem félünk gyűlölt ellenségeink módszereivel élni, végül semmi nem különböztet meg tőlük.

„Ajánlott irodalom”

Írta: Mark Sable
Rajzolta: Jesus Saiz és Jeremy Haun
Borító. Mark Chiarello

Secret Six #2

Micsoda móka! Gail Simone és Nicola Scott újra együtt, mégpedig azért, hogy útjára indítsanak egy végre talán hosszú életű Secret Six ongoingot. Simone az egyik legfelkapottabb írónő, bármilyen, a hosszú évek alatt módszeresen elcseszett, vagy alapból ciki karakterekből tud izgalmas, élettel teli szereplőket alkotni. Így tökéletes választás volt, hogy idén ősszel végre újra összetrombitálja a DC univerzum legszórakoztatóbb gazfickóit néhány izgalmas küldetésre, ahol humorból és akcióból nincs hiány. A múlt havi első szám olyan zseniális nyitány volt, hogy alig vártam a folytatást. Az alapsztori szerint az éledező hatosfogat új küldetésre indul, mely cseppet sem veszélytelen. Ki kell szabadítaniuk a Tarantula névre hallgató leányzót Alcatrazból, akit egy eddig ismeretlen alak szeretne eltenni láb alól, mivel az meglopta őt. A fazonnal, – kinek neve Junior- viszont nem érdemes kukoricázni. Minden idők egyik legfélelmetesebb képregényes antréját ezentúl neki tulajdoníthatjuk. A dumája, plusz, ahogy azt a fickót bemorzsolta a kis faládikájába… nagyon rideg! A móka azonban addig nem kezdődhet, amíg nem teljes a csapat: Scandal Savage, Catman, Deadshot, Ragdoll és az újonnan csatlakozott Bane mellé várhatóan Tarantula társul majd, és szükségük is lesz egymásra, hisz’ a második rész zárása biztosít minket arról, hogy (anti)hőseink életét többtucatnyi bérelt gonosztevő nehezíti majd meg. Amiért érdemes olvasni a Secret Six-et, azok a remek dialógok, szatírába illő helyzetkomikumok és a humorral dúsított akciók. Ezek a karakterek annyira jópofák, hogy lazán elviszik a hátukon a show-t, a Batmannel meghirdetett e havi folytatásban éppen Batman volt a leggyengébb láncszem. Kíváncsi vagyok, mi a titkos indoka, hogy beleártsa magát ebbe a kényes ügybe, továbbá miért viseli ennyire a szíven Thomas Blake, a cicafiú sorsát. Simone pozitív vonásaként emeltem ki, hogy micsoda újrahasznosításra volt képes a macskaemberhez hasonló karakterekkel, azonban azt még ő sem tudja beadni nekünk, hogy Batman legnagyobb nemezise Catman, és mikor eljön a vég, az egyikük egy gigászi, megjósolhatatlan kimenetelű harcban öli majd meg a másikat. Ez egyelőre teljességgel hihetetlen. Kettejük dialógja volt a képregény eddigi legkomolyabb mozzanata, és egyben a leggyengébb is. Véletlen? Nem hinném. Az írónő jobban tenné, ha minél morbidabbra és abszurdabbra venné az figurát, mert ez a stílus az, ami jól áll a Secret Six karaktereinek, és ami igazán szórakoztatóvá teszi ezt a sztorit. Scottra természetesen most sem lehet panasz, az arcok, a panelkompozíciók zseniálisak. Ha csömörötök van a klasszikus hősi eposzoktól, és valami imádnivalóan bizarr humorral fűszerezett akciósztorira vágytok, kezdjetek bele ebbe a sorozatba, felzárkózni még igazán nem késő!

„Ajánlott irodalom”

Írta: Gail Simone
Rajzolta: Nicola Scott
Borító: Cliff Chiang

Trinity #19

Mikor már nincs lejjebb, el kell kezdeni fölfelé kapaszkodni. A Trinity színvonala a 17. számmal már olyan mélyre zuhant, hogy fontolgattam, hogy felhagyok a sorozat követésével, azonban a 18. szám végre megcsillantott némi a reményt, a héten megjelenő 19-es pedig egyértelműen és tisztán mutatja azt a koncepciót, melynek kedvéért ez a sok illusztris alkotó hétről hétre veszi a fáradságot, hogy ilyen feszes tempóban dolgozzon. A DC már nem tudja hova fokozni három legfontosabb, avagy leghíresebb hősének misztifikálását, így hónapokkal ezelőtt úgy döntöttek, megnézik, mi történt volna világunkkal, ha Superman, Batman és a Csodanő sosem létezik. Persze ez a szentháromság olyan kozmikus jelentőséggel bír, hogy egykettőre ki kellett derülnie, vannak egy jó páran, akik érzik, valami nincs rendjén a világgal, sőt, emlékeznek, és meg is tudják nevezni ezeket a hősöket. Értelemszerűen sok szórakoztató lehetőséggel kecsegtet találkozni Alfreddal, aki sosem szolgálta a Sötét Lovagot a Wayne kúriában, avagy látni Lois Lane életét Clark nélkül. Diana részéről természetesen ki más tűnhetne fel, mint Julia, azonban akinek a legjobban hiányzik a hős amazon, az egy teljesen hétköznapi, rosszsorsú terhes asszony, aki teljességgel elveszve érzi magát ebben az önmagából kifordult, Csodanő-mentes világban. Egyelőre nem tiszta számomra, mi lesz a magyarázat arra, hogy természetfeletti képességekkel nem rendelkező személyeket, mint például Batman, és az itt tréfásan Freddynek szólított Alfred (aki általában különösen allergiás rá, ha becézgetik) hogy tarthatja össze ilyen szoros kötelék, hogy egy olyan dimenzióban is érzi az egyik a másiknak a létezését, ahol soha nem is találkoztak. Tarot szerepe és jelentősége így kevésbé tűnik fontosnak, bár az írópáros amilyen ügyesen kezeli a karaktereket, igazából nincs ok az aggodalomra. Bár az alapötlet közel sem eredeti (az 52 és a Trinity után kíváncsi vagyok, hova lehet ezt még fokozni jövőre), a következmények kiszámíthatóak, mégis Busiekék olyan ügyesen keverték az elmúlt két hétben a lapokat, hogy újra várom a folytatást, és nem mellesleg végre szórakozom is olvasás közben. Irreálisan hosszú volt a felvezetés, de végre a lényegre térve talán olyasvalamit kapunk ettől a címtől, mely emlékezetes marad.

„Olvass bele!”

Írta: Kurt Busiek és Fabian Nicieza
Rajzolta: Mark Bagley és Mike Norton
Borító: Carlos Pacheco és Jesus Merino

Mostanra ennyi volt a HETI DC, várlak titeket sok szeretettel jövő héten is, ha bármilyen véleményetek, észrevételetek vagy kérdésetek van, írjatok bátran kommenteket!

Kellemes hetet mindenkinek!

Sápi Márton
2008. október 14.

Oldalak: 1 2