Clark Kent, Szupersztár

Azon kedves laikusok, akik ennél a pontnál nem hagyták félbe az ismertető olvasását azzal a felkiáltással, hogy „na, én itt mentem Battlestar Galacticát tölteni!”, megnyugodhatnak. Ennek az incidensnek a következtében ugyanis Superman teste túltöltődik, és sejtjei kezdenek kiégni. Azaz éppen az emberfeletti ereje készül végezni vele. Az eset hátterében természetesen ki más is állhatna, mint kékharisnyás hősünk nemezise, Lex Luthor?

Ő még egy olyan karakter, aki részletes bemutatást érdemel. Ugyanis ahogy egy átlagos olvasót nem ragad meg Superman karaktere, sokszor ugyanúgy értetlenül áll az előtt, hogy ennek a mindenható cserkésznek miért is ez az arrogáns senki az ellenfele? Pedig Luthor tökéletesen működik, mint Superman ellentétpárja, márpedig általában ezen karakterek – az ellentétpárok – szoktak kapni főnemezisi szerepet. A mindig komor, rendet óvó Batmannek jutott a káoszt megtestesítő őrült bohóc, Joker; a dühét uralni próbáló Rozsomáknak ott van a vadállati Kardfogú; Pókember pedig a kívül-belül torz Venommal van megverve. És Superman?
Nos, ehhez a kérdéshez előbb azt kell tudni, mi is az, ami Supermant a regiment képessége ellenére is szerethetővé teszi. Ugyanis hősünk vágyik az emberi kapcsolatokra, az emberek életére. Nála Clark Kent nemcsak egy álca – bár tény és való, hogy előszeretettel játszik rá –, mint Batmannek a Bruce Wayne alteregója. Clark egyik legfőbb vágya, hogy ne az élő atombombát lássák benne, hanem az embert, és hogy a személyéért kedveljék, ne pedig a szuperképességeiért. Egy idegen bolygó szülötte, aki otthont szeretne magának, és ezért ember akar lenni – egy a sok közül. Úgy, hogy hatalma által nem az emberek hétköznapi életére rendeltetett. Superman gyengesége így hát pont abból ered, ami az erejét jelenti. Többé teszi őt, mint egy ember, holott ő nem akarja elveszíteni embertársaival a kapcsolatot. Ehhez persze még hozzájön a roppant kötelességtudata, ami arra kényszeríti, hogy csapott-papot otthagyjon egy randit, amint egy embertársát veszély fenyegeti. Ez nem kis gondot jelent a kapcsolatok kiépítésénél, pedig a kötelességtudata éppen az emberek iránti együttérzésből fakad. Nocsak, a faék-egyszerű karakter rögtön az ellentmondások tárházává vált, nem igaz? Morrison nem titkoltan Héraklész tizenkét próbáját veszi alapul, csak a lehetetlen küldetéseket emberi gesztusokra cseréli, így míg a lobbanékony görög a saját feladataival egyrészt vezekelt, másrészt megalapozta istenné válását, addig Superman a maga tetteivel az emberségét hivatott bizonyítani.

Ezzel szemben Luthornak életcélja az a sors, amire Supermant a képességei predesztinálnák: a magányos, rideg istenként akarja látni magát, aki tölgyként emelkedik az emberek hangyaraja fölé. Luthor azonban nem rendelkezik semmilyen szupererővel, amit kénytelen pótolni pallérozott elméjével, találmányaival, erőforrásaival. Visszatérő vita, hogy kinek melyik Luthor tetszik jobban: az őrült tudós vagy a gonosz iparmágnás? Pedig ez egy másodlagos tényező: Luthor elsősorban megalomán. Minden más csak ezután következik. Ugyanakkor hiába zseniális – zseniálisabb, mint az amúgy szintén emberfeletti intelligencia birtokában lévő Superman –, belőle hiányzik az a bölcsesség, ami az ügyefogyott Clark Kent sajátja. Superman egy emberfeletti lény, aki embernek akarja látni magát; Luthor egy ember, aki mindenki más fölé akarja emelni magát. Ez az, ami kiengesztelhetetlen ellenségekké teszi őket, noha Morrison ennek is ad néhány fricskát.

Ezek után már érthető, hogy miért Lex Luthor szerepe az, hogy a szuperképességeket a birtokosukat felemésztő átokká változtassa, és rákényszerítse hősünket, hogy azt tegye, mint minden haldokló: számot vegyen életével és felkeresse szeretteit. Ami remek indok arra, hogy a szereplőgárda fontosabb tagjai is tiszteletüket tegyék, egy kicsit más megvilágításban, mégis, karakterük esszenciáját megőrizve. A fentebb említett elvnek megfelelően kriptoni barátunk egyenrangú felei lesznek szerep, párbeszéd és jellem terén is. Magától értetődő, és mégis furcsa egy húzás, amikor a szuperhős bemutató sztorikban a „minél több gonoszt bele” elv dominál.

A legérdekesebb közülük Lois Lane, aki a legtöbb történetben a „bajba jutott hölgy” iskolapéldája. Ugyan ő egy talpraesett, önálló, emancipált nő, és mégis, amikor nyakig elmerül a slamasztikában, Superman mindig éppen időben érkezik, hogy modern lovagként megmentse imádottját. Lane kisasszony persze tetőtől-talpig odavan a tökéletes pasiért, és a hiúságát is nagymértékben táplálja, hogy ez az isten őt tiszteli meg kiemelt figyelmével – éppen ezért észre sem veszi a kicsit balfék Clark Kent közeledését. A képregény-történelem leghíresebb szerelmi háromszöge ennek következtében meglehetősen bizarr, hiszen Superman – Lois Lane – Clark Kent hármasából áll. A szupererők itt is bekavarnak, és a legironikusabb az, amikor Lois arról sóhajtozik – olykor magának Clarknak –, hogy „szíve választottja észre sem veszi”, vagy hogy „pedig ő nem a képességeiért szereti, hanem azért aki”.

Clark megoldása erre frappáns és emberi: ha a szupererők és az alteregói akadályt jelentenek kettejük kapcsolatában, miért is ne gyógyítsa a kutyaharapást szőrével? És ezzel születésnapi ajándékként Loist huszonnégy órára felruházza a kriptoniak szuperképességeivel. Ami kimondottan kedves helyzeteket eredményez, például amikor a gerlepár együtt veti bele magát a szörnypüffölésbe. Elvégre, mi lehet megkapóbb annál, amikor a szerelmesek közös hobbin osztozkodnak?
De ugyanilyen fontos Jimmy Olsen, akiről sokaknak a képregény infantilissága ugrik be, Morrison azonban felvállalja a karakter ezen jellemzőjét, és képes erényt faragni belőle. Jimmy egy esetlen, lökött kamasz – amilyenek, valljuk be, egykor mi is voltunk –, aki hebehurgyasága ellenére mégis képes a saját életét kockáztatni a barátjáért, Supermanért. Jimmy Olsen marad ugyanaz a comic relief karakter, mint korábbi inkarnációi voltak, és mégis, képesek vagyunk szeretni – talán pont azokért a tulajdonságaiért, amelyek miatt korábban a Pokolba kívántuk őt.

Velük szemben találkozhatunk olyan szuperemberekkel is, akik képességeik ellenére jellemtelen szájhősök mindennemű elhivatottság vagy felelősségérzet nélkül. Nem váltak szupergonosszá, és nem is a keménykötésű antihősök (mint Rozsomák és Kábel), egyszerűen csak nyegle piperkőcök, akik híján vannak a hősiesség legapróbb szikrájának is.
Ami a háttérvilágot illeti, Morrison nem fogja vissza magát, és minden egyes számnál szórja az elborultabbnál elborultabb ötleteit. Nem követi a manapság divatos „álljunk szilárdan a realitás talaján” hozzáállást, hanem tobzódik a világ lehetetlenségében. Ezeket az agymenéseket nem is szeretném lelőni, mert hozzátartozik a képregény bájához, amikor ezekre rácsodálkozunk (és elmerengünk azon, hogy ezekhez vajon mennyit kellett szívnia a kedves írónak?).

A rajzoló Morrison gyakori tettestársa, Frank Quitely, aki itt kiváló munkát végzett, bár gyanítom, hogy ebben nem kis szerepe volt Jamie Grantnek, aki a rajzokat kihúzta és –színezte. A képregény színvilága gazdag, és nyoma sincsen a manapság divatos „komorkodó” jeleneteknek. A képek egyszerre kidolgozottak és rajzfilmesek, élénkek és lágyak – megkockáztatom, azok is szeretni fogják, akik az Új X-ment a rajzai miatt hajították a sarokba.
Végezetül ezt a történetet ajánlom mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik Superman iránt, vagy csupán szeretne egy jól megírt szuperhősös képregényt olvasni. Egyrészt azért, mert ez a történet önmagában is élvezhető, ugyanakkor mégis be lehetne illeszteni a kontinuitásba, és kiváló alap Superman karakterének megismeréséhez, illetve megkedveléséhez. Másrészt ez egy minden szempontból jól sikerült képregény. Nem veszi túl komolyan magát, így könnyed olvasást jelent, ugyanakkor mégis mély és tartalmas. Nem csoda, ha ez a széria azóta rengeteg elismerést zsebelt be (többek között Eisner-díjat „A Legjobb Új Sorozat” kategóriában 2006-ban, illetve „A Legjobb Havi Sorozat” kategóriában 2007-ben). Így hát bátran ajánlom mindenkinek: annak, aki szereti Supermant és annak is, aki nem; annak, aki a DC-re, és annak, aki a Marvelre esküszik; szuperhős, vagy Vertigo-kedvelőknek; képregény-olvasóknak és laikusoknak; kopaszoknak és szemüvegeseknek; Pepsiseknek és Coca-Colásoknak; Lois és Clark, Smallville és Battlestar Galactica rajongóknak; illetve kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Szószedet:
Grant Morrison: 1960-ban született káoszmágus, akinek fejszőrzetét egy legenda szerint egy baljós éjszakán ellopta Alan Moore, és hozzáillesztette a sajátjához. Kettejük kapcsolata azóta sem felhőtlen. Grant Morrison nevéhez olyan képregények fűződnek, mint a dadaista Doom Patrol – mely az Új X-menhez hasonlóan egy már korábban létező sorozat átértelmezése volt –, a szürreálisan pikareszk Seaguy, vagy az Invisibles. Morrison meggyőződése, hogy ez utóbbi műve igen nagy hatással volt a Watchowski testvérekre a Mátrix világának megalkotásánál, amit a két fivér nem is erősített, de nem is cáfolt meg.
Frank Quitely: eredetileg Vincent Deighanként látta meg a napvilágot 1968-ban. A Frank Quitely felvett név a „Quite Frankly” (Őszintén Szólva) kifejezésből származik. Grant Morrison gyakori tettestársa, emellett ő vitte Bryan Hitch után tovább az Authority-t is.
All Star vonulat: jelenleg a cikkben elemzett képregényből, illetve az idáig befejezetlen All Star Batman and Robin the Boy Wonder miniből áll. Az utóbbi jellegzetessége, hogy következetesen ott van elszúrva, ahol az All Star Superman briliáns: zavaros, erőszakoskodó, karikatúraszerű karakterekkel, újabb és újabb megkezdett, de eleddig sehova nem tartó száll. Frank Miller műve így joggal pályázhat az All Star Bizarro kétes értékű címére.
Orson Scott Card: híres mormon sci-fi író; magyarul olyan művek jelentek meg tőle, mint a Teremtő Alvin ciklus (egy alternatív Amerikában játszódó fantasy-ciklus), a Végjáték (sokak által alapműnek tartott sci-fi sorozat), illetve a Múltfigyelők (egy roppant eredeti és emberi időutazós történet).

Oldalak: 1 2