Beetlejuice Beetlejuice

Álmaimban nem hittem volna, hogy az új Beetlejuice nem csak sikeresen megidézi az eredeti szellemét, de történetmesélés terén még köröket is ver elődjére. Lehet, hogy a film egy része a holtak birodalmában játszódik, de így is tele van élettel, ötlettel és laza eleganciával.

A nagy visszatérések korát éljük. Míg az előző évtized az univerzumépítésről szólt, ahol évi két-három filmnek meg kellett jelennie az adott franchise-ban, hogy az releváns maradjon, ma harminc-negyven éves filmek kapnak folytatásokat. Ahogy lenni szokott, akad olyan, amelyik épít az elődjére és tovább szövi a történetet, más viszont nem több olcsó nosztalgiaidézésnél. Könnyen lehetett volna az új Beetlejuice is az utóbbi, ahol a Banana Boat Song és az ismert karakterek úgyis becsalják a nézőket a moziba.

Ó, természetesen vannak apró kikacsintások, Tim Burton azonban érezhetően örömmel tér vissza abba a világba, ami harminchat éve feltette őt a térképre. Emellett nem felejti el, hogy a jó történeteknek mindig van mondanivalójuk, akkor is – sőt, főleg akkor – ha nem korteskednek, nem rágják az üzenetet a néző szájába. Ez már igaz volt az első részre, ahol a frissen elhunyt Maitlandék hiába akarják kiüldözni az apatikus Deetzéket saját házukból. Az alapötlet nem újdonság, ezzel már találkozhattunk Oscar Wilde A canterville-i kísértet történetében, de Burton ezt új szintre emelte, amikor az élők gyakorlatilag kalandparkot akarnak építeni túlvilági élményeikre. Ezzel szerintem bárki együtt tud érezni, akinek a lakhelyét turisták özönlik el, és ez akkor is működött, ha egyébként messze Maitlandék (Alec Baldwin és Geena Davis) voltak a legkevésbé érdekes karakterek, így ezúttal nem is kapnak többet egy apró megjegyzésnél.

Sokkal érdekesebb volt Lydia (Winona Ryder) és a címszereplő kísértet (Michael Keaton), annyira, hogy ők már a nyolcvanas évek végén külön rajzfilmsorozatot kaptak, ami elsősorban mégis csak gyerekeknek szólt. Ennek megfelelően ott barátokként ábrázolták őket, nyoma sem volt annak a mérgező kapcsolatnak, amiben Beetlejuice ráerőlteti magát egy nála jóval fiatalabb nőre.

Ezzel szemben a folytatás éppen ezt a témát járja körbe, kezdve azzal, hogy hosszas rabsága után kiszabadul Beetlejuice exe, Delores (Monica Belucci), aki szó szerint képes kiszívni a lelket az emberből. Ennek megfelelően a film jól bemutatja, hogy elkövető ugyanúgy lehet áldozat, sőt, ítélhet el egy harmadik ragadozót. Mindezt sokszor meglehetősen prosztó módon, de attól még nem kevésbé empatikusan.

És ugyanígy mesél arról, hogy milyen az, ha a mi kamasz gyerekeink ítélnek el minket ugyanúgy, ahogy mi tettük a saját szüleinkkel lázadó tinikként. Lydia egykor lenézte apját és mostohaanyját, amiért azok pénzre akarták váltani a házukban kísértő szellemeket. Most saját műsorával a többszörösét keresi azzal, hogy kísértetjárta házakat látogat meg, kivívva lánya, Astrid (Jenna Ortega) ellenszenvét. Ezzel pedig nem kicsit árnyalja Lydia kapcsolatát mostohájával, Deeliával (Catherine O’Hara), aki szaktekintély a témában, milyen is ciki szülőnek lenni – nem mintha emiatt kevésbé lenne cikibb nagymama.

De a Beetlejuice Beetlejuice nagy erénye, hogy hőseit nem ítéli el a hibáiért, a lehető legnagyobb együttérzéssel és szeretettel ábrázolja őket, akkor is, ha elismeri kisszerűségüket. És ehhez egyaránt alkalmaz szatirikus túlzásokat és árnyalt, finom eszközöket. Egyáltalán, milyen film az, ahol a nyomozást végző detektív egy saját alakításába beleszerelmesedett színész, mint amilyen Wolf Jackson (Willem Dafoe)? Ahol a telefonos ügyfélszolgálatosok bevarrt szájú, madárfejű szerencsétlenek? Ahol a lélekvonat soul zenére viszi át utasait a túloldalra?

Tévednek azok, akik szerint egyes karaktereket és elemeket simán ki lehetne írni, mert nem adnak hozzá a cselekményhez – ugyanis annál jóval többet nyom a latba a világ, amit igenis színesebbé és többé tesznek jelenlétükkel. A cselekmény egyébként is felvállaltan kaotikus, Burton egy huszárvágással intéz el olyan szálakat, amikre mások az egész harmadik felvonást felhúznák. Dehogy fog ő alkalmazkodni formulákhoz – különösen, hogy égette meg magát emiatt a közelmúltban –, a saját útját járja akkor is, ha az szertelen és csapongó. Különösen akkor.

Ebben pedig segítségére vannak a színészek, akik szemmel láthatóan lubickolnak a szerepükben. Michael Keaton zseniális, mint mindig, de kiváló a kémia Jenna Ortega, Winona Ryder és Catherine O’Hara között, ahogy Justin Theroux Roryja is eltaláltan tenyérbemászó, de a legutolsó szereplővel bezáróan mindenkinek megvan a helye, mint amilyen a Beetlejuice jobbkezének számító Bob. Sőt, különösen Bob.

Az új Beetlejuice nem azért jó, mert lenyomja a nézők torkán, milyen jó volt az első rész, hanem mert képes egy önállóan élvezhető történetet elmesélni, amihez igazából elég szinopszis szintjén ismerni az eredetit. Még több ilyet kérünk.

(Ja, és igazságot Bobnak!)

Pusztai Dániel