Batman: Road to no Man’s Land – Út a káoszba

Gotham egy füstölgő romhalmaz. A Cataclysmben ábrázolt óriási földrengés szinte az egész várost elpusztította, ráadásul most bizonyos erők még rá is pisálnának a romokra, és végleg eltemetnék az egész hóbelevancot a föld alá. A Road to no Man’s Land egy tizenegy részes átvezetés a fentebb említett sztori, és minden idők egyik (?) legnagyobb Batman crossovere, a No Man’s Land között. És ez az átvezetés bizony igencsak erőteljesre sikeredett. Még a hosszú ideje a karakter köré csoportosuló képregényekben tébláboló, kicsit megfáradt írók (különösen Chuck Dixon) is alaposan kitettek magukért, és méltó hattyúdalt énekelnek a Sötét Lovag mocskos és korrupt, mégis szeretett városának.

Gothamnek tehát befellegzett. Otthontalanná vált százezrek, milliók hagyják el a romokban fekvő várost egy új élet reményében, a politikusok pedig elérkezettnek látják az időt, hogy elvágják a pénz útját Amerika legnagyobb bűnfészkébe. Nem hogy nem akarják újjáépíteni a várost, de végleg magára akarják hagyni: evakuálni mindenkit, aki el akar menni, aztán elárasztani az alagutakat és lerombolni a hidakat. Hősünk persze ezt nem hagyja annyiban, és miután rájön, hogy Batman itt már nem tehet semmit, Bruce Wayne-ként Washingtonba utazik, hogy hatalmát, befolyását és hírnevét felhasználva felszólaljon otthona, és az ott élni kívánó emberek érdekében. Közben azonban felbukkan egy Nick Scratch nevű, rejtélyes figura, egy milliomos, és elképesztően népszerű, politikai erővel is bíró rocksztár, aki szintén Gotham magára hagyása mellett ágál – és nem fél cselekedni is az ügy érdekében. Míg Bruce távol van, Robin és Éjszárny próbálják tartani a frontot a Gothamet ellepő gonosztevőkkel szemben, Azrael pedig egy veszélyben lévő szenátor életét próbálja megmenteni, aki egy a kevés Gothamet támogató politikusok közül.

A sztori négy szálon fut. A már említett három mellett (Bruce Washingtonban, Éjszárny és Robin Gothamben, Azreal testőrként) Alan Grant egy háromrészes történetet írt Jeremiah Arkhamról, és a nevét viselő elmegyógyintézetről, aminek ő az igazgatója. Ez mind közül a legerőteljesebb: Arkham kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet a Batman szinte összes veszélyes, őrült ellenségét fogolyként tartó épületben, miközben a személyzet a város evakuációjával egyre apad, a kormány pedig magasról tesz arra, hogy mi történik velük (ez mondjuk egy kicsit meredek pontja a sztorinak, de sebaj). Grant mesterien szövi a történet fonalát: az igazgató helyzete Jokerrel, Kétarccal, Gyilkos Krokkal és egy rakás más elmebeteggel bezárva egyre rosszabbodik, és tudjuk, hogy előbb-utóbb kiszabadulnak, és a férfi életére törnek, mégis képes újra és újra meglepetéseket okozni. Először beteg, gonosz kis játékok, majd fizikai erőszak, végül a totális kitörés és az őrültek elszabadulása következik. Grant fantasztikus hangulatot teremt, ahogy a téboly fokozatosan eluralkodik a helyen, ami annak kordában tartására jött létre. Mark Buckingham rajzai pedig, a sajátos háttérre helyezett panelekkel tökéletesen visszaadják a szituáció egyszerre félelmetes és bizarr mivoltát.

A washingtoni sztori Bruce kongresszusbeli beszédére, és annak következményeire koncentrál. Dixon jól átgondolt szöveget ad a főszereplő szájába, ami nem csak a város eseményeire, jellegzetességeire, hanem saját, személyes győzelmeire és kudarcaira is reflektál. A Nightwinget és Robint középpontba helyező történet Scratch Gothamet veszélyeztető csatlósainak akcióira koncentrál, vagyis ez a szál felelős a Road to no Man’s Land epikus szemléletéért. Dixon meg is tesz mindent, hogy ne okozzon csalódást, bár itt már csak részben jár sikerrel. Tűzbogár pusztítása, és az ellene vívott harc látványos, ötletes és lélegzetelállító, de az utána jövő új szupergonoszok már igen változatos színvonalon mozognak: az ütvefúróval (!) felszerelt Tumult például egyenesen röhejes, még szerencse, hogy alig pár oldalon keresztül szomorítja az olvasót.
Ami az azraeles szálat illeti, az kicsit kilóg a képből: magához a sztorihoz nem sokat tesz hozzá, inkább csak a karakter saját sorozatának megmentésére tett kétségbeesett kísérletet vezeti fel, jelesül azt, hogy a szereplőt valahogy közelebb ráncigálják a Sötét Lovaghoz, így dobva meg az eladásokat (Azraelből ezután Azrael: Agent of Bat lett). Szerencsére színvonalát tekintve azért nincs gond vele: ez a sztori is élvezetes, gyors sodrású, és írója, Dennis O’Neil továbbra is egész szépen hangsúlyozza ki az Azrael és Batman közti különbségeket, és kettejük kapcsolatának nem éppen problémamentes mivoltát.

Az egyes szálak azonban nem teljesen elszeparáltak, köszönhetően az összképet folyamatosan kiegészítő háttérsztoriknak. Láthatjuk Gordon próbálkozását, hogy egy kisvárosban tiszta lappal induljon rendőrként, majd visszatérését Gothambe, megismerjük a város elleni támadás hátterében álló igen agresszív, ám legalább olyan intelligens Scratch-cset (bár motivíációit még nem), aki egészen érdekes gonosznak ígérkezik, és tanúi lehetünk annak, hogy a bűnözők, akiknek megtiltották a távozást a lezárásra ítélt városból, hogyan próbálják lerohanni a benntartásukra kirendelt rendőrségi kordont.

A Road to no Man’s Land tehát a földrengés utáni állapotok egészen részletes és sokoldalú ábrázolása, aminek persze kisebb hibái és (itt-ott) logikai bukkanói akadnak, de összességében egy rendkívül erős atmoszférával rendelkező történet. Maximálisan átérezzük a szituáció végzetszerűségét és súlyosságát, és kicsit mi, olvasók is magunkra hagyva érezzük magunkat, amikor a Gothambe vezető hidakat lerombolják. És egy biztos: ha befejeztük az olvasást, alig várjuk majd, hogy belekezdjünk a No Man’s Landbe…


Megjelenés: 1998-1999 (11 rész)
Történet: Alan Grant, Dennis O’Neil, Chuck Dixon
Rajz: Mark Buckingham, Roger Robinson, Jim Aparo, William Rosado

Olórin, 2008. augusztus 27.